Prológus

"Az, hogy a fájdalom jön, majd elvonul, csak látszat.

Valójában olyan, mint a cölöp: néha kilátszik,

néha elfedi a víz, de mindig jelen van."

Stephen King

Emlékszel még, amikor elmentem a szüleimmel a mocskos templomodba, csak, mert ők úgy akarták? Arra, hogy vággyal teli képpel bámultál engem, és undorító dolgokat forgattál a fejedben? Rohadtul utáltam ott lenni, de nem tehettem mást, mert a szüleim ezt akarták. Hogy a kis tökéletes hívő csemetéjük legyek. Tudod ugye, hogy le sem szarták, hogy én mit akartam? Lehajtottam a fejemet és úgy tettem, mint aki átszellemülve fohászkodik a nem létezőhöz, mikor még imádkozni sem tudtam! Emlékszel, amikor loptam, és a családom elküldött hozzád, hogy gyónjam meg? Hozzád, aki ennek kicseszettül örült? Behívtál valahova, és azt mondtad várjalak meg, amíg elküldöd az összes jelenlévőt. Azt hittem a gyónás része, és hagytam. Aztán bejöttél, és levetetted a Papi ruhádat. Azt mondtad, vetkőzzek le én is. Én pedig megtettem, mert azt hittem, ez hozzá tartozik a gyónáshoz. Igen, ezt hittem, mert a szüleim nem magyarázták el, hogyha valaki azt mondja vetkőzzek le, akkor sikoltsak, rohanjak, küzdjek az életemért. És mondd, emlékszel rá, mi volt ezután? Igen, én is! Szétkúrtál, hiába mondtam, hogy engedj el, hogy nem akarom, te sokkal erősebb voltál! Megfenyegettél, hogyha elmondom a szüleimnek, akkor megkeserülöm. Hetente egyszer bejártam hozzád, részben, mert a szüleim így akarták, részben, mert te ezt parancsoltad! És hetente egyszer eljátszottuk ugyanezt! Csak tűrtem, befogtam a pofámat, mert senki sem hitt volna nekem! Minden héten, miután végeztél, papírból hajtogattál nekem rózsát, és aztán a hajamba tűzted, és a lelkemre kötötted, hogy nem vehetem ki belőle, amíg haza nem érek! Azt mondtad, ezzel az a nem létező ott fent majd megbocsátja az én bűneimet!

És tudod végül mi vitt arra, hogy azt tegyem, amit? Valaki megosztott a világgal egy szörnyűséges képet rólunk! Megpillantottam az újságban, és sírtam. Sírtam, sírtam és sírtam. Te pedig felhívtál. Telefonon közölted velem, hogy akkor és ott menjek be hozzád, különben megbánom. Én pedig így tettem. Útközben mindenki megvetően méregetett végig, a fiatalabbak még meg is dobáltak! Istengyalázónak hívtak azért, amit te tettél velem! Azt mondták, a pokolra fogok jutni! Nem voltam hívő ember, de tudod, én téged oda kívántalak. Benyitottam a templom ajtaját, te pedig ott vártál rám, mint mindig. És nevettél. Nevettél a káromon, holott tudtad, hogy ezzel oda a te munkádnak is. Elkezdtél ütni, vágni, ahol csak értél. Félholtan hagytál a földön, a templom kellős közepén! Én pedig megfogtam Szűz Mária szobrának lábait, és elhatároztam, megteszem. Gyűlöltetek, teljes szívemben, és ezt nem bírtam tovább. Betörtem egy ablakot, és a nyakadba szúrtam egy nagyobb szilánkot. Te fuldokolva estél a földre, és azt nyöszörögted, a pokolra jutok. 

Sírva rohantam el, könnyeim elárasztottak mindent, úgy éreztem, ebbe fogok megfulladni. Éppen egy zebrán akartam átmenni, amikor hangos zaj érte füleimet, és gumik csikorgása az aszfalton. Homályos látóteremben alig láttam valamit, csak egy hatalmas kék foltot, ami egyre közeledett felém. Ezután erős fájdalom, és benzinszag töltötte be a bennem tátongó űrt, és sikolyok törték meg a halálos csöndemet. Aztán lassan mindez megszűnt, csak a sötétség maradt és a fájdalom, de nem, mint fizikai, sokkal inkább mentális, olyan, ami lassan belülről kezdte felemészteni mindenemet, apránként pusztított el engem. Sokáig csak ültem az én kis csöndemben, és tudod, szerettem. Lassan hozzászoktam, hogy nincs senki, aki bánthat, csak én vagyok és ez a kellemes csönd. Bár testem nem volt, a gondolataim még mindig a helyén maradtak; és halkan suttogták, nem vagyok elég jó. De hiszen sosem voltam az, nem igaz? Születésem óta csak egy csődtömegnek számítottam mindenki szemében, és most is az vagyok, mindenki Istenkáromlónak néz, ha meglátja a síromat. Gondolom, nem hinnéd el, ha azt mondanám, végre egyszer boldognak éreztem magam. A valóság gondjai már nem az én felelősségemnek számítottak, soha többé nem kellett szenvednem. 

Persze, mint mindig, számomra ez az apró boldogság is hamar véget ért. Lassan kezdtem érezni, hogy testem újra a régi, fejem alatt valami puha fészkelt, testemen végigcikázott valami, amiről férgek százai jutottak eszembe. Halk zörgés robbant bele az elmémbe, és nem sokkal ezután erős fény árasztotta el a szobát, az a sok sötétség hirtelen megszűnt, a fájdalom szinte ismeretlenül hasított belém. Arcomat lélegeztető maszk fedte, felettem két idegesítően jókedvű nővér állt, és engem bámultak.

- Hihetetlen, hát végre felébredt! – Sikoltott fel az egyik, szétrobbantva ezzel az elmémet. Hova lett a kedves sötét, a drága nyugodtság? Hol van a boldogság, ami végre elöntött? Mindig mindenkinek az kell, ami soha nem lehet az övék. Én tudod mi akartam lenni? Boldog! – Hívd a főorvost! – Rikácsolta, mire a másik sietve eliszkolt. – Hallod, amit mondok? – Lenézett rám, és mosolyogva bámult a képembe. Legszívesebben nem feleltem volna, de óvatosan biccentettem, és ráhagytam a dolgot. – Ne aggódj, mindent el fogunk magyarázni!
És tudod, tényleg így is lett. Kiderült, hogy másfél évig hevertem kómában, olyan erősen ütött el az a gépjármű. Szüleim a lehető legtávolabbi kórházba szállíttattak, és tudod, mire magamhoz tértek, minden elérhetőséget megváltotzattak! Hiába keresték őket, nem találták! Én pedig addigra elmúltam tizennyolc esztendős, egyedül is kiengedhettek a világba. De még hetekig bent tartottak vizsgálatokon. Kicseszett csöveket dugdostak belém, és tűkkel szurkáltak! Tömték belém az ételt, mert másfél év alatt csontosra fogytam! Azt mondták, bármit kérek, segítenek abban, hogy megszerezzem. De tudod, én egy dologra vágytam, és az nem lehetett az enyém. A halálodat akartam, és a szenvedésedet, hallani gyáva sikolyaidat, látni kétségbeesett könnyeidet. Ez volt az valami, amit senki sem tudott nekem megadni. És ebbe őrültem végül bele.