2. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az 2. fejezetet!
Kíváncsi vagyok, ki az, aki el szokta olvasni ezt a kis bevezetőt, szóval, ha Te igen, jelezd nekem kérlek kommentben!
A kérdésem a következő lenne: ebben a fejezetben illusztráltam gif-ekkel a történetet. Tetszik ez az "újítás", vagy elég a bejegyzés elején?
Valamint nagyon szépen köszönöm a pozitív visszajelzéseiteket, és az új tagokat! <3

Jó olvasást!

~Helena

"Azt akarom, hogy rám szegezd a tekinteted. 
A valódi énemre. Meg akarok bocsátani. 
Neked, aki annyira szeszélyes. Azt akarom, hogy megértsd... 
A másik énemet."
Higurashi no naku koro ni

A szálló, amit Hanry fizet nekünk, most teljesen üresen áll. Ő a legidősebb köztünk, így mindenáron ő akart nekünk otthont szerezni. Szóval, most itt lakunk mind a kilencen. Mindenkinek egy saját szobája van és egy kisebb fürdője. Egy közös konyha és nappali. Mint valami kollégium, csak családiasabb hangulatban.
Nem kapcsolok villanyt, csak egyszerűen ledobom magamat a kanapéra, és megdörzsölöm a szemeimet.
- Mi a fenét művelek? - Suttogom, mintha valami választ várnék valakitől. Az órára pillantok, nemsokára hajnali egy lesz. Nem tudom, a többiek mikor fognak hazajönni, de nem akarok találkozni velük ébredésig. Nagy nehezen állásba emelem magam, és elbotorkálok a konyháig. A csap feletti szekrényből kiveszem a gyógyszereket tartó dobozt, és kiveszek egy adag nyugtatót. Töltök magamnak egy pohár vizet, és nekitámaszkodva a pultnak beveszek egy darabot. Nem törődök az elpakolással, őszintén leszarom, hogy elöl van hagyva minden. A csöpögtetőre teszem a poharat, és beballagok a folyosó végén a szobámba. Elfordítom a zárat magam mögött, és a fürdőm felé vetem magamat. Nagy nehezen felkapcsolom hazaértem óta az első villanyt, és megállok a tükör előtt. Elmerülök magamban; végigmérem az arcomat, a hajamat, az összhatást. Elegem van abból, hogy soha semmi nem jön össze. Unom már, hogy valamit folyton elrontom, ami miatt az egész tervem összedől, mint egy kártyavár. Nem akarom mindig újra és újra kezdeni a váram építését, ahogy azt sem, hogy lebontsák körülöttem a falaimat. Távol kell tartanom magamtól Dominicet, hiszen mellette annyira gyenge és törékeny vagyok. Nekem pedig erősnek kell lennem, hogy megölhessem azt a a fattyút. Nem lehetek ilyen, egyszerűen nem engedhetem ezt meg magamnak. Előkotrom a hálóingemet, és lassan levetkőzök. Belebújok a fehér ruhába, és a többit a szennyestaróba hajítom. Nem zavar, hogy teljesen szét vagyok csapva, nem érdekel a fürdés, a fésülködés, a sminkem. Meg akarom tudni, mi ez a véráldozat. Kinyitom a csapot, és megmosakszom a hideg vízzel, remélve, ettől majd kicsit észhez térek. Megtörlöm az arcomat egy törülközőben, és lekapcsolom a lámpát. Visszaérve a szobámba előkotrom a laptopomat az ágyam alatti hatalmas kuplerájból, és leteszem a párnákra ejtem. Az ajtóhoz topogok, kinyitom, és újra a konyha felé igyekszem. Kell egy bögre kávé. Lehetőleg teljesen töményen. Előkotrom a fiókból a főzőt, és vizet töltve bele forralni kezdem a tűzhelyen. Unottan megigazítom a hajamat, csuklómról leveszem fekete hajgumimat, és lazán összekötöm vele a fejem búbján a sötét tincseket. Elmémben az az iszonyú jelenet játszódik le, újra és újra. Mit tettem? Majdnem megöltem őt! Én tettem azt egyáltalán? Hiszen nem vagyok ilyesmire képes... A barátaimat nem tudnám megölni. Átfut az agyamon, hogy mégis mihez kezdenék, ha megtenném? Mindenütt vér, és a sok megvető pillantás. Csalódás, harag, félelem... Nem akarom, hogy így érezzenek irántam. Főleg Dominic...
Mint mennyből a villámcsapás, kap el a rosszullét, igazából nem is tudom, mire fel. A legelső tudatos mozdulatommal a csap felé görnyedek, és hányni kezdek. Mi történik velem? Dominic elvesztésének a gondolata ilyen borzalmas hatással volna rám? De hát mégis miért? Hiszen eldobott, mint egy kis szemetet! Miért csinálta? Miért hagyott itt, amikor szükségem volt rá, és most miért kezd megint érdeklődni irántam?
A víz hangosan sipít, ahogy forr, de képtelen vagyok odamenni, hogy lekapcsoljam. Ám nem is kell, mert valaki kikapcsolja helyettem. Erre viszont összeszedem magamat, és felpillantok. De nincs ott senki. Kimerülten megmosom arcomat, és kiöblítem a számat. Körbenézek a félhomályban, csak a Hold fénye merészkedik be az ablakon át. Odalépek a tűzhelyhez; valóban valaki elzárta. A főző alatt már semmilyen tűz nem ég. Egy pillanatra megrémülök, kiver a veríték, és ismét émelyegni kezdek. Ki kapcsolta le? Magától aludt volna ki? Nem hinném. Valaki hazaért, és a tettemért úgy gondolta megviccel? De hát meghallottam volna, ha benyit... Behunyom a szememet, és fáradtan megdörgölöm, közben megfordulok, és nekitámaszkodom a pultnak. Még mindig nem értem ezt az egészet, de úgy döntöttem, nem is érdekel.
Ahogy kinyitom a szememet, egy alak rajzolódik ki a boltív mögött, a nappaliban. Széles válla van, és így is csak fél testét látom, ahogy kihajol, és fejét felém emeli.
- Hanry? - Hangom rekedten csendül, már mióta meg sem szólaltam. - Hanry? - Az alak nem mozdul. - Ne szórakozzatok már velem, baszki! - Tenyeremmel dühösen a pultra csapok, ami halkan visszhangzik. Még mindig semmi. Nem is ő az? Lehet, hogy egy betörő? Vagy valaki, aki meg akar bosszulni velem kapcsolatban valamit? Idegesen kinyitom magam mögött a fiókot, közben nem veszem le a szememet az alakról. Kiemelek egy kést, és elrejtem magam mögött. - Ha ti vagytok, akkor fejezzétek be! - Elindulok a nappali felé, amikor az árny szélsebesen átrohan a túloldalra majdnem elejtem a kezemből a fegyverem. Szívem hevesen verni kezd, még a hangját is hallom. Cseszettül melegem van, ahogy az idegesség égeti az arcomat. - Na jó, ez most már tényleg nem vicces! - Tettetett kétségbeeséssel sopánkodok. Őszintén, szinte biztos, hogy ez nem Hanry. És nem is a többiek közül valaki. Nem tennének ilyet. Észrevették volna, hogy kikotrom a kést, és leálltak volna. Hiszen tudják, hogy képes vagyok támadni. A mai után pedig pláne. Nem szólok többet, a combomhoz szorítom a fegyverem, és a boltívnél óvatosan kihajolok balra, amerre az alak futott. A szobák iránya. A nappaliban nem lehet, hiszen azt látnám. Megcserélem a kést tartó kezemet, letörlöm az izzadtságot a tenyeremről, és újra átveszem jobb kezembe. Elindulok a folyosó felé, de hirtelen fájni kezd a fejem, és kiver a víz. Visszafordulok, és a konyha felé topogok, hogy lemossam az arcomat, amikor az előszoba ajtó tükrében látok valamilyen mozgást.

- Hanry? - Kérdezem kissé megkönnyebbülve, és közelebb lépkedek. A mozgásérzékelő felkapcsolja a villanyt, de Hanry helyett saját magamat pillantom meg a tükörben. Ledermedek, ahogy egy véres hálóingben, kezében a véres késsel kell látnom Lilith-et. Mi a fene ez? Mi történt? És miért nem emlékszem ilyesmire? Nem... Ez nem lehet a valóság. Tenyeremet a homlokomhoz nyomom, és behunyom a szememet. - Ez nem a valóság - Suttogom magamnak. Egy izzadtságcsepp gördül le a tarkómon. - Ez. Nem. A. Valóság - Ismételem magamnak tagoltan, és mély levegőt veszek. Óvatosan résnyire nyitom a szememet, és újra a tükörbe nézek. A vérfoltoknak nyoma veszett. Mélyet szippantok az állott szagból - nem ártana már szellőztetnünk a lakásban -, és éppen lenyugodnék, amikor az egyik szobában valami hangosan a földre zuhan. Ekkor eszmélek rá, hogy nem vagyok egyedül. Azt a valakit indultam megkeresni, amikor rosszul lettem - és szokásomhoz hívem hallucináltam. Megvárom, amíg eloltódik a lámpa, közben nem veszem le magamról a szememet. Meg kell győződnöm; ez a valóság.
Mikor ismét sötétség vesz körül, erősen markolászva a késemet elindulok vissza, a folyosó felé, és az első ajtónál megállok. Ujjaimat a kilincsre rakom, és halkan elfordítom a zárat. Belököm, és a nyílás vonalában ellenőrzöm a terepet. Belépek, és körbenézek. Itt nincs senki. Kijövök, és becsukom magam mögött ugyanolyan halkan az ajtót. Próbálok lenyugodni, és elindulok a következő szobához. Megállok, és várok. Egyszerűen képtelen vagyok benyitni. Hallom, hogy kettővel arrébb, Helénánál megroppan a parketta. Összeszorul a szívem, levegőt sem tudok venni. Odabent van. Ott bújt el a rohadék. Remegek, ahogy a kezem megfagyott a kilincs fölött. Miért félek? Soha nem csinálok ilyet. Mi ez az új viselkedés? Mintha valami behálózta volna az egész testemet, és nem engedne megmozdulni. Mintha szorítaná az elmémet, és ledermesztene teljesen. Hallom, ahogy valaki női hangon felnevet. Rövid időn belül ez a nevetés egy kislány örömteli kuncogásába torkollik. Kárörvendő kacagásba. Egy kislány tört volna be hozzánk, és Heléna szobájába ment? Mi a fenét művelhet? A félelmem egyszeriben elszáll. Egy kölyöktől nem fogok csak úgy félni. De... Az az árny nem egy kislány volt. Ha nem is férfi, de egy felnőtt nő.
Idegesen megrázom a fejemet. Ne találgassunk. Csak tegyük meg végre. Odalépek Hel ajtójához, és egy gyors mozdulattal kitárom. A szobában teljesen sötét van, semmit sem látok. A nevetés is megszűnt. Szinte érzem azt a bizsergő érzést a bőrömön, ahogy a szempár rám szegeződik.
- Gyere ki onnan. Most azonnal - Utasítom, késemet a szoba felé tartom. Sokáig semmi, csak néma csönd. A tekintetet még mindig érzem bizsergő bőrömön. Dühösen elindulok a szobába, mire valami erősen hátralök, neki a falnak. Olyan erővel, hogy még a csontom is beleroppan. Esetlenül rogyok a földre, zihálva kapkodok levegőért. Fáj a bordám és a tüdőm. Rettenetesen. Köhögni kezdek, kezemet a szám elé teszem, és érzem, ahogy a forró vér az ujjaimra fröccsen. - Ki a... fasz vagy te? - Erőltetem ki magamból a szavakat. Férfiereje van, női alakja és gyermekhangja. Megpróbálok felállni, de lábaim összeroskadnak alattam. A szobában villódzni kezd a lámpa, és egy kislány ül Hel szobája közepén, kezében az én babámmal, amit még gyermekkoromban kaptam. Barna haja göndör fürtökben omlik a vállára, teleaggatva vörös, papírból hajtogatott rózsákkal. Háttal ül nekem. Fehér hálóingbe öltözött, ami most csupa kosz, és rongyosra szakadt. - Ki vagy te? - Kérdezem, és egy lámpafényszünet alatt valahogy már sikerült felállnia, és szembefordulnia velem. Sötét szemét hályog takarja, ahogy csak sír, és sír. Ennek ellenére feszes mosoly húzódik az arcán. Emlékképek futnak végig az agyamon, erről a kislányról, és a sok szenvedésről, ami végig nyomon követte őt.
- Te vagyok - Kuncogja, és pillanatok múlva már közvetlen előttem áll. A babát a szobában hagyta a földön, kezében most az én késem van. - Most én írom a játék szabályait - Mondja, és leüt a kés életlen felével.

✘✘✘

Ülök a fotelben, kezemben a kávéval, amit Dominic készített nekem. Nem emlékszem, mi történt, miután leütött az a lány. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy így történt. 

- Tehát, mentél volna a szobádba, amikor rosszul lettél, és összeestél? - Szedi össze Hanry azt, amit az imént elmakogtam. Válaszul bólintok, és belekortyolok a kávémba. Ők ketten jöttek csak haza, amikor megtaláltak összeesve a folyosón. Dominicra pillantok, aki kételkedve méreget. Igyekszem normálisan mutatni, de a történtek rettenetesen megráztak. Üresen meredek rá, magamban esedezem, hogy jöjjön ide, és szorítson magához, hogy megnyugodjak, de persze ilyen nem fog megtörténni. Mellesleg nem is baj. Muszáj távol maradnom tőle.

- Hol vannak a többiek? - Kérdezem halkan, szinte elhaló hangon.

- A lányok azt mondták, nem jönnek ma haza. Megijedtek tőled. Nem kicsit - Magyarázza Hanry. - A többiek pedig még bent maradtak kártyázni, meg fene tudja mit csinálni - Bólintok, hogy azért érthető legyen, hogy vettem az adást. Dominic még mindig idegesen néz, már majdnem szólnék neki, hogy fejezze be, amikor megelőz.

- Mondd, mikor elkezdted főzni a kávét, mi vitt arra, hogy a szobádba menj? - Száját rágcsálva átsétál a fotel másik oldalára, és egyenesen a szemembe néz.
- Kellett a mobilom - Felelem nyersen. - Gondoltam összedobok valamit nektek, és a receptet akartam kikeresni.
- De hiszen te nem is szeretsz főzni! - Szarkasztikusan felnevet, és lehúzza rólam a takarót.
- Megyek, ledőlök - Hanry elfintorodik, és kivonul a nappaliból.
- Jó éjt! - Kiáltom utána, de az ajtócsapódástól nem hallja. Rápillantok az órára, negyed négy múlt.
- Hát, az éjszaka már messze van - Nevet Dominic.
- Különösen jó kedved van. Történt valami? - Kérdezem unottan, és belekortyolok a kávémba.
- Miért csinálod ezt?
- Mégis mit?
- Folyton megijesztesz minket. Előbb az a támadás, most meg, hogy elájultál... És ugyan már, te nem is tudsz főzni! - Szinte már-már hadar, annyira el akar mondani nekem mindent, amit abban a fél évben nem tudott. Kellett neki itt hagynia!
- Többet tudok, mint te azt gondolnád - Vágok közbe. Lényegében igaz, amit mondok, hiszen nekem kellett a lusta anyámra és az alkoholista apámra főznöm. Azóta ezt mindig valaki más elintézi, én meg nem erőlködöm.
- Miért jó az, hogy aggódnom kell érted? Ha legközelebb magadra hagylak, kiugrasz az ablakon vagy mi? - Odajön hozzám, és letérdel mellettem a szőnyegen.
- Kitudja - Elfordítom a fejemet, semmi pénzért nem tudnék most a szemeibe nézni.
- Ezt most meg sem hallottam. Miért jó az, hogy aggódnom kell érted? - Ismétli, amire előbb nem feleltem.
- Miért hagytál magamra? - Kérdéssel válaszolok, eméssze csak a nemtörődöm viselkedésem.
- Sajnálom - Motyogja, az arcán most látom, hogy őszintén így is gondolja.
- Miért csináltad? - Belekortyolok a kávémba, hogy lenyeljem a torkomban keletkezett gombócot.
- Magadra akartad venni az én gondjaimat is, és soha nem meséltél magadról... És nem akartalak kihasználni. Neked így volt a jobb - Sóhajtja, és idegesen megdörzsöli a szemeit.
- Szerinted jobb lett nekem? Teljesen egyedül hagytál! - Kiabálom, már elfojtott sírással. Abba kell hagynom. Nem sajnálkozok én itt, mi vagyok én, koldus? - Teljesen mindegy.
- Hagyd már ezt a mindegy szöveget! Kurvára nem az! Miért nem mesélsz magadról? Miért kell, hogy csak egy halvány képet kaphatok rólad? - Kezével összevissza hadonászik magyarázás közben.
- Nem szeretek beszélni arról, ami eddig történt velem.
- Ennyire borzalmas volna? Na ne nevettess más! Teljesen normális vagy, boldog, vicces, állandan jókedvű! Mi lehetett annyikra rossz neked? - Szavaival szinte meggyilkol
- Az, hogy így viselkedem, nem jelent semmit. Nem véletlenül van jó kedvem - Senkinek semmi köze ahhoz, valójában hogy érzek. - Tudni akarod? Valóban? - Kérdezem, és lerakom a dohányzóasztalra az üres bögrémet.
- Igen! - Mondja, és törökülésbe helyezkedik. Eszembe jut, ő miket mesélt nekem. Hogy a szülei elváltak, az anyja kemény drogos lett, és neki kellett eltartania, aztán, mikor megbukott a főiskolán, kidobta őt, és az apjához ment, aki felszedett valami fiatal ribancot, és alkoholista lett. Minden éjjel azt kellett hallgatnia, ahogy azok ketten szexelnek. Az új sulijában mindenki csesztette, naponta elverték őt órák után. Aztán megtámadta a "főnököt", aki balesetből kiesett az ablakon, és nyakát törte. Az apját lecsukták, mivel akkor Dominicmég nem volt elég idős a börtönhöz. Őt magát pedig nevelőiskolába küldték, ahonnan három év után jöhetett csak ki, mikor elérte a tizennyolcadik életévét. Addig naponta elverték, bántották nevelés közben. Mikor megismertem őt, azaz ténylegesen, bibliailag, még a hegeket is láttam a testén. Olyan súlyosak, hogy még mostanra is megmaradtak.
- Tudod, a szüleim komoly vallásos emberek voltak... - Kezdek bele, de aztán lefagyok, és elnémulok.
- És? Ennyi az egész? - Kérdezi, mintha sürgetni akarna vagy csodálkozna.
- Nem. De ennyi legyen elég - Felelem. El akartam mondani. Őszintén egy pillanatra úgy éreztem megtehetem. De nem fogok bízni benne, ahogy senkiben sem. Levetem magamról a takarót, és beviharzok a folyosóra. Elszorítja a tüdőmet az az emlék, ami alig egy órája történhetett. Még mindig fáj a fejem, ahol megütött. Fogalmam sincs, ez a valóság, vagy csak egy újabb hallucináció volt.
- Lilith, állj meg, kérlek! - Hallom a lépteit, igyekszem megelőzni, és bevágni előtte az ajtót, de az utolsó pillanatban odatartja a tenyerét, és nem hagyja, hogy becsukjam.
- Mit akarsz még tőlem? - Sikítom, és erővel próbálom kilökni őt. Beteszi egyik lábát, megkapaszkodik a ajtókeretben, és kifeszíti az ajtót, éppen annyira, hogy be tudjon rajta jönni. Ahogy elereszti, súlyommal együtt bevágódik és hangosan csapódik. Dominic elfordítja a zárat. Nem mozdulok, kezeim még mindig az ajtón pihennek, ahol próbáltam belökni. Vállam fölött óvatosan figyelem őt, de nem mozdul. - Mit. Akarsz. Még. Tőlem? - Kérdezem, ezúttal szépen és tagoltan.
- Teljes egészében mindent - Feleli, és látom, hogy nyújtja felém a kezét. Összerezzenek, és behúzódom a sarokba. - Te félsz tőlem? - Arcára egyenesen rémület ül ki.
- Több okod lenne neked tőlem - Magyarázom. - Nem tőled félek. Attól, hogy hazudsz majd nekem újra. És, hogy magamra hagysz megint, és pillanatok alatt szerzel magadnak egy csajt. - Visszaemlékezek, amikor pár nap után, hogy végzett velem, már Hailevel mászkált az ágyába. Talán ezért is gyűlölöm annyira azt a lányt.
- Üres voltam nélküled.
- És ezért kúrtál mással? Ó, így már minden világos! - Dühösen az ajtóhoz nyúlok, hogy kinyissam, de ő ellöki a kezemet.
- Nem úgy értettem! - Ahogy egy pillanat alatt felviszi az egekbe a hangját, megrémiszt. Apám is mindig ezt csinálta. - Ne haragudj... Én nem is tudom, mit képzeltem. Neked akartam jót. Úgy éreztem, lehúzlak a bajaimmal - Óvatosan közelebb lép hozzám, mintha egy vadállat lennék, amit meg kell szelídíteni.
- Nekem úgy kellettél, ahogy vagy. A bajaiddal együtt - Morgom, de nem érzelgésnek szánom. A tényeket közlöm vele, de már nem akarok tőle semmit.
Na persze, jó vicc. Még magadnak is jól hazudsz.
- Kellettem? - Kérdezi, erőteljesen megnyomva a múltidőt. Lesütöm a szememet, és szótlanul, alig észrevehetően megrázom a fejemet. Igazából nem tudom, miért csinálom ezt. Miért nem küldöm el végre, ahogyan azt megígértem magamnak. Távol kellene tőle maradnom.
- Azért nem mondasz nekem semmit, mert félsz? - Kérdezi olyan hangon, mint aki most világosodott meg.
- Mit számít az? - Igazából nem érdekel a válasza. Nem fogom neki elmagyarázni, hogy közveszélyes vagyok, és jobb, ha távol tartja magát tőlem. Dominic erre nem felel semmit, csak szorosan magához von, és fél év után végre újra megölel. Minden bizonnyal ez lenne a válasza. Ez az, "amit számít". Magamba szippantom az illatát, és érzem, ahogy ő is ugyanígy tesz velem. Ahogy két erős karja tart, valahogy tökéletes biztonságban tudom magam.
De akarom én ezt? Végig akarom szenvedni azt újra? Vagy meg akarja tenni velem azt megint? Meg fogja? Egyáltalán most igazat mond nekem? Az, hogy így kételkedem benne, egyáltalán nem jó... Ha valamit megtanultam, az az, hogy a szeretet csak akkor működik, ha bízom benne. De én szeretem őt. Mégsem tudok bízni benne. Mellesleg, ez nem egy idióta tinidráma, hogy kibékülnek, aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Tudom, hogy át fog verni. Minden ember ezt csinálja.
Igyekszem kibontakozni az öleléséből, de ő még szorosabban karol át.
- Én tényleg sajnálom - Mondja, és csókot nyom a fejem búbjára.
- Na persze. Fél év múlva meg majd megint átbaszol - Végleg elhúzódom előle, és a fürdőmbe megyek. Természetesen ő követ, és megáll a küszöbön, nekitámaszkodva az ajtófélfának. Mindig így állt, mikor itt voltam, vagy a konyhában. Főztem a kávét, és várt rám, vagy éppen fogat mostam, sminkeltem, akármi. Keresztbe tette a karját a melle előtt, és nekidőlt a keretnek. - Fejezd be!
- Mégis mit? - Kérdezi értetlen ábrázattal.
- Hát ezt! - Fújtatok dühösen, és tehetetlenül visszasétálok mellette a szobámba. Most eszmélek rá, hogy idegességemben csak ide-oda lépkedek, mint egy őrült liba, ezért inkább az ablakhoz lépek, és elhúzva a függönyt kinyitom, hogy beengedjek egy kis levegőt.
- Hányszor mondjam még, hogy sajnálom, és hogy szeretlek? - Kérdezi, tenyerével a falba csap. Mozdulatlanul bámulok ki az ablakon, az éjszakai városba. Két ujjammal a fekete függöny puha anyagát dörzsölöm, és azon agyalok, mit mondhatnék.
- Egyedül hagytál... És ez lényegében nem lenne gond, ha... - Nagy levegőt veszek, nem is tudom el kéne-e mondanom egyáltalán. - ...Ha nem lennék olyan, hogy képes vagyok dolgokat látni.
- Hallucinálni?
- Az - Legyintek, mert igazából rohadtul nem érdekel, minek nevezik. Csak rossz és kész.
- Te hallucinálsz? Lilith, miért nem szóltál? - Dühösen széttárja két karját, és tágra nyílt szemekkel figyel.
- Nem kérdezted.
- Szar duma! - Fintorog, és odébb lökve a laptopomat leül az ágyamra. Összekulcsolja a kezeit, és úgy ráhajtja a fejét, mintha imádkozna, aztán felpillant rám. Kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán becsukja.
- Mondd már! - Morgom, és visszafordulok az ablak felé. Ha nem, hát nem.
- Akkor is hallucináltál, amikor nekem támadtál? - Kérdezi. Némán bólintok.
- De most már elég a kérdésekből! - Mondom, és visszahúzom a függönyt.
- Jó, nem kérdezek többet.
- A legjobb lenne, ha most azonnal eltűnnél! - Morgom, és az ajtó felé biccentek.
- Mi bajod van most velem, Lilith? - Széttárja karjait,  és kérdőn néz rám. Meg se moccan az ágyamról.
- Csak... Hagyj békén - Egyik lábamról a másikra helyezem a súlyomat, már egyáltalán nem haragosan nézek rá, inkább kérlelően. Beszédre nyitom a számat, de aztán inkább mégis elhallgatok.
- Beszélgetni szeretnék. Csak hallani akarom a hangodat - Arcát a tenyerébe temeti, hangja tompán szabadul markából.
- Így is hallod.
- Igen, de nem nekem szánod a szavaidat - Erre nem tudok mit felelni. Próbálom elfojtani a dühömet, felszegem az államat, és az ágyam feletti képre szegezem a tekintetemet. Két lány, egymással szemben, nekiérintik az ujjukat a másikénak. Ikrek, hosszú, kócos fekete hajjal, és elkenődött sminkkel. Ezt a képet még én festettem, amikor nagyon elmerültem ebben a témában. De aztán... Egyszer csak abbahagytam, és soha többet elő sem vettem a felszerelésem.
- Hát, most eleget beszéltünk. Kifelé! - De mintha a falnak beszélnék. Elindulok felé, hogy kirángassam, habár tudom, ő erősebb nálam. Megragadom a csuklóját, és húzni kezdem, de ő egy laza mozdulattal engem ránt el, egyenesen bele az ölébe.
- Kérlek - Súgja a fülembe, mire egy pillanatra elgyengülök. Lepereg előttem minden, amit valaha átéltem vele.
- Nem - Felelem bizonytalanul, elhanyatlott hangon.
- Csak most az egyszer - Kezével cirógatni kezdi az arcomat, mire én elfordítom a fejemet.
- Ha csak a szexre vagyok jó, akár most azonnal kiugorhatsz az ablakon - Belenézek a szemébe, a lehető legkomolyabb arckifejezéssel.
- Nem ezt akarom tőled! - Csattan ki. - Nem hiszem el! Ti nők mindig azt hiszitek, hogy csak kihasználunk titeket.
- Mert így van... - Suttogom, de ő meg sem hallja a kiakadásától.
- Nem hiszem el ezt a logikát! Hányszor mondjam még, hogy szeretlek? - Dühében meglök, ami éppen elég ahhoz, hogy esetlenül a földre hulljak.
- Egy törött poharat megragaszthatsz, de az már soha nem lesz a régi - Motyogom, miközben igyekszem összeszedni magamat.
- Ó, valóban? Szerinted nekem hogy esett, mikor Hanry-t kérted, hogy segítsen, és könnyes szemekkel mentél hozzá az éjszaka kellős közepén? Aztán csak reggel tudtál kikászálódni onnan! Képzeld, mindenki sajnálattal nézett rám! - Kezével össze-vissza hadonászik, már attól tartok, lever valamit. Valóban így történt. Sokszor kértem Hanry segítségét. Ő a legidősebb közülünk és rá mindig számíthattam. Nem akartam Dominicot elijeszteni a problémáimmal. Ezért is őt szólongattam, mikor egyedül maradtam a sötétben, azzal a...kislánnyal?
- Sok minden történt akkoriban. De én soha az életben nem csaltalak meg - Utalok rá, hogy ellentétben vele, ez nem így történt.
- Akkor mégis mit csináltál nála egész éjszaka? Nem is egyszer? - Közelebb lép hozzám, már a pofonját várom, amit annyi ideje megérdemlek, de aztán csak beletúr a hajába, és megtörli a szemeit.
- Sokszor egy ház után nézelődtünk.
- Egy ház után? - Ismétli, mintha csak nem értette volna jól.
- Tervben volt, hogy elköltözöm - Felállok a földről, ahová az előbb lelökött. Dominic értetlenül néz rám, szólalni sem bír. - Emlékszel, amikor megcsaltál engem? Nem akartam tovább egy fedél alatt maradni veled és Hailevel.
- És hogy-hogy maradtál?
- Miért, baj?
- Nem - Fintorogva a plafont kémleli. - Nem ezt mondtam. Csak érdekel, miért maradtál végül velünk.
- Hanry rávett. Azt mondta, mindenki hibázik. Rávett, hogy itt maradjak, én pedig hallgattam rá - Kiszedem a hajamból a hajgumit - ami már így is éppen, hogy csak benne van -, és a fürdőbe megyek. Dominic viszont ott marad a szobában, és csak lefagyva mered valamerre. Kinyitja a száját, de aztán mégis becsukja. Utálom, amikor ezt csinálja.
Idegesen megrázom a fejemet, mert rájövök, őt bámulom. Kihúzom a fiókot, és elteszem a hajgumit.
- Sajnálom... - Motyogja, és hallom, ahogy lépked. Úgy teszek, mintha keresnék valamit, csak, hogy ne kelljen odanéznem. Hallom, ahogy kattan a zár, és kinyílik az ajtó. Szóval itt hagyott. Nem bírok megmozdulni, csak nézem magamat a félhomályban. Itt hagyott. Így, mindezek után, csak úgy. Pont, mint fél évvel ezelőtt.
- Én is sajnálom - Suttogom, és leguggolok a fürdő közepén és eldőlök oldalra. Fekszem a hideg csempén, és nézem a plafonra ragasztott foszforeszkálós csillagokat. Nem érdekel. Akkor hagyjon itt, magamra. Öklömmel erősen belevágok a szekrénybe, és fáradtan megdörgölöm a szemeimet. - Itt hagyott.
- Nem - Hallom a hangját, de azt hiszem, csak beképzelem. Nem felelek. - Nem hagytalak - Markolászni kezdem a hajamat, és idegesen tépkedem. Egy laza mozdulattal átfordulok a hasamra, és felpillantok. De akit akkor látok, az nem Dominic, de még csak nem is Hanry. Ez itt a megtestesült szánalom. Ősz haja kócosan és zsírosan tapad fejbőréhez, ráncos szeme szikrákat szór, ahogy engem szemlél.
- Lewis atya? - Rikoltom, és idegesen hátrálni kezdek, amíg fel nem ülök a földön, és a hátam a falat nem éri. - Mégis mit keres itt? - Ujjamat felé emelem, és megvetően hunyorgok rá. A férfi mond valamit, de csak torz hangzavart hallok. Mintha nem is a mi nyelvünkön beszélne, és nem is emberi hangon. Sötét szeme egyre csak tágul, mígnem az írisze ellepi az egészet.
- Ideje meggyónnod a bűneid - Suttogja, és lép egyet felém.
- Hamarabb megyek a pokolba! - Köpködöm a szavakat, és lassan állásba rendezem testemet. Lewis atya csalódottan konyítja le a száját. Most pontosan olyan, mint egy idegesítő gyerek. Utálom a gyerekeket. Nehezen veszem a levegőt; nem tudom, a sokk vagy a düh váltotta ki belőlem ezt az egészet. Óvatosan kihúzom magam mellett a fiókot, és előtúrok belőle egy ollót.
- Mégis mire készülsz? - Kérdezi, de én felelet nélkül teljes erőmből belevágom a tükörbe imént szerzett eszközömet, ami darabokra törik. Mindeközben le nem veszem szememet Lewisről, akinek feketébe fordult szeme a rémület ezernyi képében úszik. Mitől fél? Előbb még olyan magabiztos volt. Ennek a férfinek soha nem volt szokása félni az emberektől; pláne nem tőlem. Egy pillanatra azt hiszem, ez valami buta vicc, de nem akarok semmit sem a véletlenre bízni. Itt áll előttem. Esélyt kaptam rá, hogy megöljem. Nem mondhatok le erről. Megmarkolom a legnagyobb szilánkot, érzem, ahogy a forró anyag forrásként serken ujjaimon, de a fájdalmam meg sem érzem, a gyilkolásvágyam teljesen elnyomja.
- Megdöglesz a picsába - Krákogom, hangom már egyáltalán nem az enyém. Mi történik velem? Arcomhoz emelem a véres tükördarabot, benne eltorzult arcom remeg a dühtől. Végre, végre megölhetem őt! Olyan hirtelen kezdek el rohanni felé, hogy szerencsétlen azt sem tudja, fusson, vagy támadjon. Bal kezemmel megmarkolom a vállát, és a földre teperem. Teljes testemmel a földhöz szorítom, csípőjét két lábammal tartom.
- Mit művelsz, Lilith? - A férfi hangja még mindig nem emberi, valami felismerhetetlen sötétség bujkál benne, egyszerűen még a hideg is kiráz tőle. Nem felelek, csak fejem fölé emelem a szilánkot, és pontosan a fejére célzom. Most megölöm. Hirtelen zúdítom felé a kezemet, de ő erős karjával megragadja az enyémet, és ellensúlyozza. - Fejezd be, mégis mit művelsz?! - Próbál eltolni, én pedig még mindig próbálkozom megsebezni őt.
- Megöllek, te nyomorult! - Idegesen kapálózok valami megoldásért, végül megpróbálom megvakítani, és egyenesen a szemébe köpök. Egy pillanatra meggyengül a karja -minden bizonnyal reflexszerűen a szeméhez kapna-, de aztán csak lábát felemeli, és térdével hátba rúg. Elvesztem az egyensúlyom, ő pedig átpenderít a másik oldalra; helyet cserélünk, és most ő nyom súlyával a földhöz. De ez nem az ő súlya. Ez nem az ő teste. Valami nem stimmel, ez az egész annyira nem stimmel. Miért lenne már valami démon? Miért nem emberi a hangja?
- Lilith, figyelj már! - Kezemet a szilánkkal a földhöz szorítja, és egy gyors mozdulattal messzire kilöki azt a kezemből. A fájdalom, amit annak szorítása okozott, csak most jut el a tudatomig; velőt rázó sikoltásban török ki, tenyeremet ökölbe szorítom, ahogy próbálom elállítani a vérzést. Lewis megfogja, és erősen megszorítja. - Lilith, figyelj rám! - Fejemet két tenyerébe fogja, arcom saját véremtől válik vörössé. Hánynom kell attól, hogy ilyen rettentő közel került hozzám testileg. Érzem, ahogy gyomrom kavarogni kezd, de próbálom elfojtani ezt az ingert.
- Szállj le rólam! - Kezemmel, amit szabadon hagyott, kapálózni kezdek, mire ő közel hajol hozzám, és ajkait az enyéimre tapasztja. El akarom lökni őt, tenyeremmel mellkasát ütögetem, de nem használ. Azonban a szeme teljesen megváltozott. Halványkék, körülötte a ráncok felszívódtak. Barna szemöldökében egy sötét piercing fénylik a lámpafényben. Ez nem Lewis. Ő itt nem az, aki előbb volt. Lewis még csak itt sincs, és nem is járt itt. Lassan eltávolodik tőlem, ahogy érzékeli, már nem akarok támadni. De nem száll le rólam, csípőmet összeszorítja két térdével, csuklómat a talajhoz szorítja. Arca még most is veszélyesen közel van az enyémhez, ahogy fáradtan zihál. - Dominic? - Pampogom idegesen. A fiú nem válaszol, de ez a meghitt némaság most sokkal jobban esik. Ahogy szorítja a csuklómat, a vérzés lassan eláll a tenyeremben. - Én... Én...
- Semmi baj - Suttogja, és lekászálódik rólam. Behúzódik a szoba sarkába, hátát az ágyamnak nyomja. Egyenesen a szemembe néz, látom, ahogy meg akarja fejteni, mi volt ez az egész. Állom a tekintetét, de aztán ő mégis lehajtja a fejét, és a ölében babrál a körmével. Nem tudom, mit tegyek, ezért csak fekszem a földön, és őt figyelem. A szobában szinte teljesen sötét van, csak a Hold és az utcai lámpák fénye szűrődik be a függöny szélein. - Mi volt ez? - Kérdezi, de továbbra sem veszi le szemét az ujjairól. Szóra nyitom a számat, de aztán végül becsukom. Hiába utálom, ha más ezt csinálja, velem is előfordul. Fejemet a plafonnak vetem, és behunyom a szememet. - Te sem tudod, igaz? - Érzem, ahogy tekintete szinte kiégeti a bőrömet. Megrázom a fejemet, és lenyelem a sírásvágyamat. Másodszorra támadtam meg őt. Őt, aki mellett a leggyengébb vagyok. Ideje végre megtudnom, mi is ez a véráldozat.

1. Fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az 1. fejezetet!
A helyzet az, hogy holnap reggeltől estig Budapesten leszek egy versenyen, azaz csak késő este tehetném ki a részt. Kivételesen tehát szombaton hozom!
Nézzétek el kérlek ezt a kis kavarást, higgyétek el,
nekem sem leghőbb vágyam még hétvégén versengeni...
Remélem ilyen történet megfelelő mindenki elképzelésének! A jövőben több elvont és sötét jelenet lesz benne, ezt garantálom!

Jó olvasást!

~Helena

"Minden ember lelkében vannak sötét helyek, amiket zárva kell tartani. 
Normális esetben ezek az ajtók zárva vannak, 
de olykor kinyílnak, és akkor a 
sötétség veszi át az uralmat. 
Ez az őrület."

Böszörményi Gyula

Elmenni, nem menni? Megölni, meghalni? Szememmel keresem a kifürkészhetetlent, a sarokban reszkető testre hunyorgok.
- Na mi van? Alábbhagyott a lendület? - Morgom, utalva a pár perccel ezelőtti ordibálásra. Hihetetlen, hogy az, hogy előkapok egy kést és megvágom vele, ilyen hirtelen megváltoztat mindent. - Előbb még szánalmas senkiházinak neveztél, most meg úgy kuporogsz, mint egy elveszett kölyökkutya! - Ki is a szánalmas? - Na, gyerünk, csinálj már valamit! - Közelebb lépek hozzá, és hajánál fogva állásba cibálom. Ő sipítva odakap, és reszket, mint a nyárfalevél. Rózsaszín, csipkés hálóinge vérétől vörössé vált. - EZ így rettentően unalmas - Sóhajtok csalódottan.
- Egy szörnyeteg vagy - Hebegi. Könnyei úgy csordulnak ki szeméből, akár a záporeső. Alig hiszem el, hogy ez nevelt engem tizenhét éven át.
- Lehet. Az emberek fel sem tudják fogni, milyen jó a sötétségben élni. Amíg ti könyörögtök a semmihez, megváltásért esedeztek, addig a sötétség lassan elnyeli a világot. Imádkoztok a megváltásért, mikor a halál után rohadtul nincs semmi! És mindez idő alatt mások leigázzák ezt a cseszett bolygót! Sorra végzik ki embertársaikat, és ti mit tesztek? Megkeresitek, és elítélitek őket. Bűnözőnek nevezitek, majd halálra ítélitek mindet. De hiszen az ugyanaz! Mitől erkölcsös? Semmitől! Ugyanúgy gyilkosság! Isten nem létezik! Ez a világ velejéig romlott! Hát ússzunk az árral. Nem igaz, anyám? - A kést a hajához emelem, és levágom, aminek hatására kiszabadul szorításomból, és a földre esik. A fejére taposok, és szorosan a parkettához nyomom. Lehajolok hozzá, testét simogatni kezdem a pengével.
- Engedj el, te fattyú! - Morogja, amitől összerezzenek. Gyerekkoromban, ha valamit elbaltáztam, mindig ezt a hangsúlyt használta. Ezután jött az, hogy elvert.
- Hát ez most nem fog összejönni neked, anyám - Beledöföm a késemet az oldalába. A puha hús úgy fogadja magába a fegyverem, akár a tenger a friss záport. A vér az ujjamra serken, anyám hangosan felsikolt fájdalmában.
- Most végre megtudod, mit éreztem egész életemben - Azzal elcsavarom testében a késem.

✘✘✘

Sötét szoba vesz körül, az éjszaka kellős közepén. Csak álmodtam volna? De hiszen olyan valóságos volt. A kezemben szorongatott papír teljesen összegyűrve hever remegő ujjaimban. Óvatosan kihajtogatom, és halkan felolvasom.

- Nyomorék.
Már mindenre emlékszem. Az egész napomra. A sok-sok fájdalomra.
- Látod? Így jár az, aki nem veszi kezébe a dolgokat – Gúnyolódó hang érkezik szemből, felpillantok, és egy meztelen lány áll előttem. Bekötött arccal. Ismerem őt. Mindig beszél hozzám, amikor valami rossz történik. Ő mindig itt van, és tele akarja tömni a fejemet.
- Hagyd már ezt – Motyogom, és mélyen a szemébe nézek. Csak az egyiket látom, a másik szokásosan be van kötve. Vörös, akár a friss vér. Tele… haraggal? Nem. Inkább fájdalommal.
- Már megbeszéltük. Ha meg akarod állítani ezt a fájdalmat, csak bántanod kell – Letérdel az ágyra, és különösen közel hajol hozzám. Kezével végigsimít az arcomon, mire én csak elfordítom a fejemet.
- Miért kell olyanokat bántanom, akiknek semmi köze hozzám? – Kérdezem kétségbeesetten, és újra összegyűröm a papírt.
- Mert ha most nem bántod őket, ők fognak téged. Azt hittem, már megértetted – Halk kuncogás hagyja el száját, érzem, ahogyan teljesen a fülemhez hajol, hallom a lélegzetvételét.
- Elég! Nem bírom tovább! – Könnyek csordulnak végig az arcomon. A lány dühösen felsóhajt, hátrébb húzódik.
- Már meg kellett volna értened. A világ nem való neked – Megvetően hunyorog rám, tekintetéből teljes lenézés sugárzik. Mégis, ahogy ül, egy kislány a sötétben. Olyan elveszett és magányos.
- Mégis mit tehetnék? – Letörlöm a cseppeket és letérdelek vele szemben. Térdeink összeérnek.
- Nagyon egyszerű. Csak meg kell változtatni ezt az undorító világot. Megvan hozzá az erőd. De ha így folytatod… Úgy fogsz majd meghalni, mint egy állat – Motyogja, ujjával rám mutogat, mintha ezzel fenyíteni akarna. - Neked kell létrehoznod a saját világodat.
- Nem! Jobb, ha engem bántanak, minthogy bántsak másokat – Riadtan hátrébb  húzódok, ő viszont felugrik, és teljes erejével arcon rúg. A fejem koppan a falon, de nem érzek fájdalmat. Az évek során ez megszokottá vált. Eszembe jut a férfi, és a tettei.
- Szóval ezt a jövőt választottad! – Sokkal feldúltabban áll előttem, besüpped az ágyam kis súlya alatt. - Miért sírsz? Mégis miért? Azt akartad, hogy mindenki téged bántson, ne pedig te bánts másokat. Te aztán nagylelkű vagy – Újra belém rúg, ezúttal a bordáimat célozza. Elfekszem az ágyon, érzem, hogy a fémes folyadék marja a torkomat. 
- Fogd be – Köhögöm gyengén, de ő nem hagy fel velem.
- Van, amikor le kell mondanod valamiről, hogy más megmeneküljön. De én ezt képtelen vagyok megtenni. - Újra és újra belém rúg. Ugyanúgy a bordáimba.
- Hallgass! – Elhaló hangon könyörgök. Mit sem érő, gyenge szavak.
- Én azt akarom, hogy neked jó legyen.
- Jó érzés hazudni? – A vér az arcomon kezd csurogni, sietve odatartom a kezemet, hogy az ágyam ne legyen olyan.
- Gyenge vagy. Ennyi a te problémád. Egy szörnyeteg. Nem is vagy ember, nézz csak magadra! Hagyod, hogy bántsanak, pedig te más vagy, mint ők.
- Fejezd már be!
- Ne menekülj el mindezek elől. Ne fordíts nekem hátat! Ne fordíts hátat saját magadnak!
- Mit tudsz te rólam?
- Azt, hogy szenvedsz. A saját botorságod szüleménye az életed. Hátat fordítasz egy jobb jövőnek, amikor megvan rá a lehetőséged, hogy változtass. Az emberek undorítóak, nem vetted még észre? Ne tartozz már közéjük! Egy szörnyeteg ne akarjon ember lenni. Nem látják benned a másságot. Legalábbis nem jól. Csak azt veszik észre, milyen elesett vagy. Mert ezt mutatod nekik.
- Ha valaki szerencsétlen, szüksége van valakire, aki saját magánál is szerencsétlenebb.
- És ezért vagy te, igaz? – Kérdezi szarkasztikusan.
- Igen – Válaszolom, mintha nem is hallanám az élt a hangjában.
- Idióta – Suttogja, és érzem, ahogy jelenléte egyre gyengül. Kinyitom a szememet, a lány már nincs sehol. Felülök, és zsebemből előkotorászok egy rózsát... Az összeset megtartottam. Hogy emlékezzek azokra az iszonyatosságokra. A papírból készült kis valami össze-vissza gyűrődött, de nem érdekel. Hajamba tűzöm, és összeteszem a kezemet. Úgy teszek, mint aki imádkozik, szememmel kibogarászom a sötétben a keresztet, ami a falamon lóg. Fordítva.
Nos, van olyan dolog, ami attól szép, hogy nem lehet a mienk.

✘✘✘

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen ismeretségbe keveredek majd. Egy bulin találkoztunk először, majd bemutatott a barátainak. A kárhozott csapat. Itt mindenkinek megvan a maga kis története, és a saját bosszúja. Mind egyformák vagyunk, közös gyötrelmekkel, szenvedésekkel, de más-más céllal és történettel.
- Adj még egy vadászt, Heléna! - Edeath kótyagos képpel nyújtogatja ujjait a Doilyon kölyök felé, aki a fotel mögül előkotor neki egy bontatlan üveget.
- Kérésed parancs! - Kuncog, és meglódítja Ede felé az italt, aki erre megrémül és összerezzen. - Te totál megőrültél? Alig látok, nemhogy még dobálózzak! - Rikácsolja, és kikapja Heléna kezéből a vadászt. Mindig ezt csinálják. Valamin muszáj összekapniuk.
- Nyugalom van, szukák! - Inti le őket Kira, a legnagyobb unalommal. Kezében a kártyákat rendezgeti, és sejtelmesen pillant Keith szemeibe.
Hihetetlen, milyen átlagosnak tűnik minden. Mintha csak egy normális péntek esti buli lenne. Ölemben babrálok a Dominictól elvett nyalókás papírral, és pár perc alatt meghajtogatom belőle azt, amit még álmomban is meg tudnék.
- De jó rózsa! Nem is tudtam, hogy tudsz hajtogatni! - Veti nekem Kira.
- Aha, kösz - Motyogom. - Hanry hol van? - Teszem fel, hogy minél hamarabb eltereljem a témát. Zsebrevágom a papírdarabot, és Jessre pillantok. Hanry vele jön ki a legjobban. Neki tudnia kell. Bezsuppolt minket ebbe a koszos pincébe, erre ő maga meg sehol!
- Ne aggódj, pár perc és itt lesz - Jesse a telefonjával ügyködik, majd felém fordítja a kijelzőt.
Felolvasom magamban az sms-t, és megforgatom a szememet.

"Nemsokára ott vagyok, viszek egy kis meglepetést is!"

- Jess, tudod, hogy utálom a meglepetéseket - Fintorgok, de aztán inkább ráhagyom. - Hell, adj nekem is egy vadászt! - Biccentek Heléna felé.

- Mondtam már, hogy ne hívjatok így! - Hisztizik, és önsajnáltató képpel pislog rám.

- Mi bajod van, menstruálsz? Nyughass, és add azt a löttyöt! - Rontok rá, mire ő megadóan benyúl a háta mögé, és turkálni kezd a táskájában.

- Elfogyott - Motyogja, és hirtelen visszatekeredik felém.

- Na ne hülyéskedj! Szívatsz? - Felpattanok a fotelből, és bemegyek mögé. Egy szál vadász sincs a táskájában. - A picsába! - Ede felé fordulok, és egy hirtelen mozdulattal kirántom a kezéből az utolsó üveget.

- Hé! - RipacsKodik rám, mire én az ajkamhoz emelem az ujjamat, és egy hangos "Shhh" már el is némítja.

- Így is becsíptél. Elég legyen. Én nem viszlek haza - Mondom, és belehúzok az alkoholba. Ha Hanry valami idegesítő meglepetést hoz, akkor muszáj nyugodtnak maradnom. Az alkohol az egyetlen esélyem.

- Igeeen, nyertem! - Sikít Kira, és öklével a levegőbe bokszol.

- Jaj, ugyan már, száz, hogy csaltál! - Vigyorog Dominic, de arcából még Kira is látja, hogy elismeri, legyőzte őt egy nő nemű egyed.

- Cigiszünet! - Sóhajtozik Keith, mire Kira rácsap a tenyerére.

- Nem mész sehova! Még egy menet! - Mondja, és kivesz a zsebéből egy doboz cigarettát. - Ennek a helynek úgyis mindegy! - Átnyújt egy darabot a fiúnak, Dominic pedig átpasszolja neki a gyújtót.

- Én is, heló! - Pattanok be Keith ölébe, és kiveszem a szájából a meggyújtott cigit.

- Akadj le a pasimról, ribi! - Mutogat rám Haile, mire én ismét csak megforgatom a szemem.

- Nem is vagytok együtt! - Intem le, és beleszívok a csikkbe. Attól, hogy egyszer lefeküdtél vele, mert részeg volt, az nem jelenti azt, hogy a tiéd.

- Ez mind szép és jó, de mi lesz az én cigimmel?

- Keith, nyughass! - Játékosan megpöccintem az orrát, és Kira felé nyújtom a szabad kezem. Ő megadóan előkapar a dobozból még egy szálat, és unottan a kezembe nyomja. - Köszike! - Vigyorgok, mintha nem is venném észre, mennyire sóher, és bedugom Keith szájába. Felé fordulok, és az én cigimmel a számban nekinyomom az övének. Szívni kezdi, aztán mikor végre meggyullad, hálásan hunyorít rám. Válaszul én is csak hunyorgok, majd óvatosan kiszállok az öléből. Beleszívok a cigimbe, és mélyen letüdőzöm. Mint amikor anyám tisztította a házat füstölővel és zsályával. A füst beleszáll a bensőmbe, és megtisztítja a lelkem. Persze ez nem így van, nekem valahogy mégis segít magamnál maradnom. Elmerülök a leszakadozott tapétában a falon, ujjammal követem a mintát, lehúzva róla a vastag porréteget. Megfordulok, és mosolyogva odasétálok Edéhez. Szegény, már alig van magánál. Haile felé vetek egy könyörgő pillantást, aki biccent, és ösztönösen a zsebébe nyúl. Egy kis üveg vizet vesz ki belőle, meglódítja, én pedig elkapom. Letekerem a kupakot, és odatérdelek a becsípett lány mellé. Két ujjammal megfogom az állát, és segítek neki meginni a tartalmát. - Na, mindjárt jobb lesz - Óvatosan megveregetem az arcát, és felegyenesedek. Az üres flakont elhajítom a pince egyik sarkába. Ez a pince már így is rakás szemétdomb.

- Kösz - Motyogja, és elfojtottan felbüfög. Nincs is szebb annál, mikor egy nő nincs magánál.

- Szóval... - Dominic idegesen megvakarja a homlokát, mire mindenki rá figyel. Hihetetlen, mennyire kis esetlen, mégis, mindenki csak úgy issza a szavait. Az egész pince elcsendesül, várjuk, mit akar mondani. De nem tudja bejezni, ugyanis Hanry beront az ajtón, és egymagában akkora ricsajt csap, hogy az én fejem is belesajdul.

- Mi a fene? - Morgok, és jajgatva a fejemhez kapok. Rosszabb, mint amikor másnapos vagyok, baszki. Mindenki Hanry-t figyeli, vagyis a kezében azt a barna táblát, és a hátizsákot.

- Piát hoztál? - Kérdezi Kira csillogó szemekkel, mire Hanry fancsali képpel dobja a fotelbe a táskát.

- Nem. Annál sokkal jobbat - Mondja, és felemeli a bal kezében azt a vackot. Úgy forgatja, mintha Kira szellemi fogyatékos lenne. Alig bírom megállni, hogy ne menjek oda pofán vágni.

- O...u...i...ja - Bogarássza ki onnan messziről a betűket Heléna. - Hát ez meg mi a szösz?
- Mi az édes, elfelejtettél olvasni? - Röhög Hanry, mint valami félőrült.
- Mit szívtál? - Kira sejtelmesen bámul rá, majd odaugrik Hanry táskájához, és turkálni kezd benne.
- Nincs abban semmi! - Legyinti le Hanry, és odabiceg az asztalhoz. Lesöpri egy mozdulattal a kártyákat a földre, és a helyükre teszi a táblát.
- Hé! Még játszottunk volna! - Keith felháborodottan emeli ki szájából a fogyóban lévő csikket, és felfelé tartott tenyérrel vár valami magyarázatot.
- Nyugalom! Ez a játék sokkal de sokkal jobb lesz! Higgyetek nekem! - Kivesz a zsebéből egy korongot, aminek lyukas a közepe. Felém fordul, és a szeméhez emeli, a lukon át rám pillant.
- Nagyon vicces. Mégis mi ez a játék? - Kérdezem, és intek a lányoknak, hogy jöjjenek. Ede mostanra egész jól van, fogjuk rá, hogy kijózanodott. 

- Ez itt kérem, az ouija. Más nevén boszorkánytábla - Feleli, és helyet foglal Kira mellett.
- Boszorkánytábla? Anyámat is hoztad? - Ede rémült arccal pillant Hanryre, mire mindenki hangosan felnevet.
- Nem, nincs itt az anyád - Nyugtatom őt, igyekezve visszatartani nevetésemet. Nyakánál fogva átkarolom, és behúzom őt magam mellé a fotelbe.
- Szóval... - Hanry összekulcsolja a kezét, és úgy néz mindenkire, mint valami üzletember. - A játék az, hogy mind megérintjük két-két ujjunkkal ezt a korongot. Nem szabad egyedül játszani ezt a játékot. Tulajdonképpen most megfogunk idézni valamit, és kérdéseket tehetünk neki fel - Magyarázza.
- Vagyis azért hoztad ezt ide, hogy mind közelebb kerüljünk ahhoz, amit akarunk? - Teszem fel, mire ő bólint.
- Nem kérdezhetünk Istenről, és arról, hogy mikor fogunk meghalni.
- Ilyet nem is terveztem - Motyogja Haile, és keresztbe teszi a lábát. Na igen. Ő az közöttünk, aki a leginkább ellenzi ezt az egész vallásos dolgot.
- És mindig meg kell köszönni, ha kapunk választ - Fejezi be Hanry.
- Mert ha nem? - Jesse nagy sokadjára végre megszólal.
- Mert ha nem, minden bizonnyal meghalsz - Teljes pókerarc, teljes komolyság.
- Szóval, ez nem is éppen egy játék - Veti fel Dominic.
- Nem. Azért hoztam ezt ide, hogy végre többet megtudhassunk.
- Értjük. Akkor, kezdhetjük? Én benne vagyok - Összedörzsölöm a tenyerem, és ráteszem a korongra a két ujjamat. A sarokban felakasztott kabátomra pillantok, a zsebéből kilóg az unalomból hajtogatott rózsám.
Ha megtalállak, a véreddel festem majd ezeket vörösre.
- Felőlem, kezdhetjük - Ede is felteszi az ujjait, majd szépen lassan a többiek is becsatlakoznak. Hanry elmormol valami érthetetlen szöveget, mire Haile ujjai megremegnek.
Több, mint egy év telt el azóta, hogy kiengedtek a kórházból. Azóta, hogy elsimítottam az ügyemet a gyilkossági kísérletemről. Meg fogom őt keresni. Nem állhat semmi az utamba. Még egy ilyen buta tábla sem. Nem hiszek az ilyesmiben, de bármire hajlandó vagyok a cél érdekében. Eddig semmilyen nyomra nem találtam. Hiába mentem vissza régi otthonomba, régi városomba, az a féreg már rég eltakarodott onnan. Ahogy a szüleim is. Ó, hogy csak kerüljenek a...
A korong megmozdul az ujjam alatt.
Helló.
- Melyik barom mozdította meg? - Kérdezi pipán Kira. Mindenki megszeppenve rázza a fejét. Ennyi nekünk éppen elég. Bízunk egymásban. És ha a bosszúnkról van szó, egyikőnk sem vicceli el.
- Kérdezzen valaki valamit! - Nyögi Jesse. Szerencsétlen azt sem tudja mihez kezdjen.
Ki kell találnom valamit. Gyerünk.
- Ki vagy te? - Szólal meg végül helyettem Ede. Felpillantok rá, és ő is rám. Kiverte a víz. Ideges volna? De hát mégis mi oka lenne erre? Egy darabig nézzük egymást, majd mindketten a táblára pillantunk, amikor mozgást érzünk.
A...S...T...A...R...O...T...H
Egyszer olvastam erről az interneten... Astaroth... A szerelem, a termékenység és a háború démonja. Valamint tanácsadó, vagy mi a szösz. A kobra a védőállata, a sötétkék és a vörös pedig a kifejező színei. Másra nem igazán emlékszem.
- Démon, igaz? - Kérdezem, hogy meggyőződjek arról, jól emlékszem-e.
Igen.
Hát ez egyszerűen fantasztikus.
- Él még az a Pap? Lewis atya? - Teszem fel. Azt mondták, nem lehet kérdezni Istenről. Nem érdekel, hogy köze van hozzá. Meg akarom van-e értelme tovább keresnem.
Egy darabig semmi, aztán a korong lassan elindul a jobb felső sarokba.
Igen.
Szinte én magam érzem, ahogy szememben a remény ragyog fel.
- És hol van? Hol lakik? - Kérdezem tovább.
Le kell higgadnom. A gyomrom kavarogni kezd, ahogy az izgalom elönti a testemet. Most megtudhatom, hol van. És megkereshetem. És megölhetem. A korong óvatosan a betűk felé kezd táncolni, de aztán lefagy.
Gyerünk már!
A korong lassan kibetűzi nekem Amszterdamot. Amszterdam, azaz Hollandia. Az ott van... Németország mellett. Azaz Európában. Azaz Franciaország és Belgium választ el tőle.
- És miért jöttél? - Kérdezi meg Jesse. Egy izzadtságcsepp gördül végig a homlokán. - Mármint, hogyhogy te jöttél? - Hadarja el egy lélegzetvételre. Hiába, a gyilkosok is félhetnek az ilyen sötét dolgoktól.
T...Á...N B...A...J...?
- Nem, dehogy! - Csiripeli, és kifújja az eddig bent tartott levegőt.
Kérlek, Jesse, te inkább maradj most csendben.
- Hogy ölhetek úgy, hogy semmiképpen ne tudjanak róla? - Egy elhadart mondat Helénától. Mindenki be van rosálva ettől a hülyeségtől?
A táblán sokáig nem történik semmi, de aztán a korong lassan elindul. Olyan gyorsan mozog, hogy alig bírjuk kibogozni, mit üzen.
Segíthetek. De ára van.
- I...gen? - Hebegi Hell. A korong gyorsan az igenre mozdul. - Mi... az ára?
Alávetés a sötétségnek.
Heléna arcán látom, hogy ő ebbe semmiképpen nem menne bele. Bárhogy is legyen, egy tizenöt éves árva azért mégsem gondol egy ilyet komolyan. Kíváncsi volt, ennyi az egész.
- Érdekel - Mondom, mire mindenki rám szegezi a tekintetét. Keith rosszallóan rázza a fejét, és a többiek tekintete sem sugall jobb hozzáállást. - Az életem teljesen el van cseszve. Mit számít nekem egy kis sötétség, ha cserébe gyilkolhatok? - Morgom, és végignézek a tömegen. Hanry hozzá akarna szólni, de aztán a tábla megelőzi.
Véráldozat. És látsz.
Ez mégis mit jelent?  Véráldozat, és látok? Mit látok? Vagy kit?
- Lilith... Szerintem nem kéne ebbe belemenned... - Siránkozik Haile, és aggódóan pillant rám.
- Nem érdekel, Haile! Ne legyél már beszari! Leszarom, mivel jár, csak teljesíthessem végre, amire évek óta várok! - Teljesen fellelkesültem a témától, szinte lázba jöttem, hogy megtudjam mégis mi ez a véráldozat.
- Mégis mi az, amit annyira akarsz, hogy egy ilyesmivel szerződést köss? - Kérdezi elfojtott hangon.
- Én azt hittem ti tökösebbek vagytok ennél - Felelem csalódottan. Nem válaszolok a kérdésre, hiszen egyikőjük sem tud arról a nyomorultról.
A táblára pillantok. Éppen kérdeznék, amikor a korong lassan rázkódni kezd.
- Most felbosszantottad? - Kérdezi rémülten Jesse.
- Nem tudom! - Így Haile. Ráemelem tekintetemet, teljesen letaglózta szerencsétlent, amit az előbb mondtam.
A tábla is remegni kezd, Kira ijedten elemeli az ujjait.
- Te normális vagy? - Üvölti Hanry. - Az ujjad!
- Köszönöm a válaszokat - Suttogom. Ebben a ricsajban senki sem hallotta. De remélem ez a démonszerű akármi azért igen.
A tábla elrepül az asztalról, neki a falnak. Már senki sem fogja a korongot, ami pörög az asztalon.
- Mi a szar történik? - Sikoltozik Heléna. Akkora a zaj, hogy a fejem majdnem szétrobban. Az öreg polcok egyesével leesnek a falról, ezzel még nagyobb ricsajt csapva. Haile haja valahogyan elektromos töltést kap, és az egész szanaszét áll a feje búbján.
- Haile... A hajad - Kira ujjal mutogat a feje felé, azt sem tudja féljen, vagy nevessen.
- Mi van a hajammal? - Kérdezi, és odanyúl a kezével. A töltés megszűnik, és egy erős széllökés kicsapja a pince ajtaját. Dominic rohanva teszi meg az utat, hogy becsukhassa, ami alig megy neki, a hátával kell benyomnia.
De mindezek után semmi. Mintha egy pillanat alatt zajlott volna az egész. Már teljesen elnémult mindenki, csak megilletődve ülünk, mint a rémült kisgyerekek. A tárgyak sem mozognak többet. Elsötétül a pince, mintha mindent és mindenkit sötétkékre festettek volna. Alig, hogy foltokban látom őket, itt-ott kiesnek másodpercek a valóságban töltött időből. Lassan viszont véglegesen eltűnik körülöttem minden, és lassan csend lesz. A teljes sötétségben ülök.
- Mi a...
- Hallasz engem, Lilith? - Érkezik a hang, én pedig rémülten hátrafordulok. A meztelen kislány az. Mit akar tőlem pont most?
- Igen, hallak. Mit akarsz tőlem?
- Itt volt a lehetőséged. Miért nem éltél vele? - Közelebb lép hozzám, és kiigazítja a hajamat a szememből.
- Mármint? Én éltem vele! Te is láttad!
- Nem kincsem. Megölhetted volna őket. És szerződhettél volna.
- Nem ölöm meg a barátaimat! - Ellököm arcomtól a kezét, mire ő  megüt.
- Idióta! Hát ezeket nevezed barátodnak? Leribancoznak, lehordanak, üvöltöznek veled - Nem felelek semmit. Tény, hogy így van. De ők az egyetlenek, akikre tényleg számíthatok. - Na ugye! Öld már meg őket! Hadd csorogjon a vérük, szívd ki az utolsó cseppig! Fald fel a lelküket!
- Őrült vagy! - Füleimhez emelem két kezemet, úgy próbálom visszafogni indulataimat.
- Hát jó. De ha egyszer ezért dögölsz majd meg... Én szóltam.
- Elég legyen! - Sikítom, és összekuporodok a földön. Igaza van. Tudom, hogy igaza van. De képtelen vagyok megtenni. Fejezze már be! Csendet akarok, nyugalmat! Ez a nyomorék mindig idejön, amikor a legkevesebb lelki erőm sincs hozzá. Hagyjon végre! Békét akarok! Azt a meghitt nyugalmat, amit olyan hosszú ideig magaménak tudhattam. Hol van az én sötétségem? A csendes magányom? Számomra mégis kik ezek az emberek?
- Lilith! Lilith!
- Lilith, mi a fenét művelsz?!
Hangok. Ismerős hangok. Ideges, rémült hangok. Ezek a barátaim. Mi történik? Kinyitom a szememet, de nem látok semmit.
- Engedj már el! - Elfojtott szuszogás. Ez Dominic hangja.
Pislogok párat, és a fiú vörös arca van előttem. Kezeimben a nyaka szorul. Rémülten bámul rám, de nem tesz semmit.
Eszembe jut egy régi emlék, amikor azt mondtam neki, idióta vagyok, és üssön meg, hogy magamhoz térjek. Azt mondta, ő engem soha nem fog bántani. Emlékszem, amikor hagytam, hogy megtudjon rólam pár dolgot, amikor hagytam, hogy sírjon, ha csak ketten voltunk. Mindig is volt valami furcsa köztünk, amit a mai napig nem értettem meg. De ez egy fél éve már nincs... Egyszer csak már nem kellettem, már nem keresett. Nem hiányoztam neki.
- Jézusom, Dominic! - Elengedem őt, és hátrálni kezdek.
- Mégis mi volt ez? - Néz rám Hanry, a többiek követik a példáját. Dominic a nyakát fogdossa, és rémülettel néz rám.
- Nem... Nem tudom - Motyogom, és hihetetlenül idegen érzés fog el. Mégis mi ez? Látom, ahogy Dominic... fél tőlem. Borzalmas, mintha valami le akarna lökni egy szakadékba. - Ne haragudjatok...Haza kéne mennem - De fejben már teljesen máshol járok. Elindulok az ajtó felé, és felrohanok a lépcsőn. Nekitámaszkodom az öreg ajtónak. Teljesen legyengültem. Zihálva kapkodok levegőért, fogalmam sincs, mi ez az egész. Eddig nem jött úgy elő ez a gyerek, hogy más lett volna körülöttem. Lehet ez volt az oka, hogy megtámadtam őt? Vagy annak a démonnak van benne a keze?
Lenyomom a kilincset, és kitolom az ajtót. A friss levegő elárasztja a tüdőmet, nem is tudom hány órát ültem lent, a poros pincében. Köhögés jön rám, hagyom a felszínre törni. Sírás kaparja a torkomat, próbálom elfojtani, de végül nem bírom. Eszembe jut, hogy lent hagytam a kabátomat, de így nem fogok érte menni. Miért fáj, hogy Dominic fél tőlem? Mégis mi van velem, mi ez az egész? Ősidők óta nem sírtam, de most mégis patakokban folynak a könnyeim. Átölelem magamat, részben, mert fázok, részben, mert teljesen üresnek érzem minden porcikámat.
Haza kell jutnom.
Nem lehet.
Valaki áll mögöttem. Hallom a lélegzetvételét, érzem, ahogy tekintete szétmarja a hátamat. Visszatartom a lélegzetemet, még ha beleremegek is a sírásba. Nem szokásom ez az érzelgősködés. Akkor meg mi a fene ez?
- Lilith? - Elmémben visszhangzik Dominic hangja, ahogy lassan arcomhoz emelem kezemet, és ujjaimmal letörlöm a könnyeimet. Megfordulok, de nem bírok a szemébe nézni. - Lent hagytad a kabátodat - Mondja, és látom, ahogy felém emeli.
- Nem is kérdezed meg, mi volt ez az egész? - Tör ki belőlem, pedig sokkal jobb lett volna, ha befogom. Még örülhetnék, hogy nem kérdezget semmit.
- Nem. Miért tenném? Ha meg akarsz ölni, hát tedd - Széttárja kezeit, mintha várná, hogy  támadjak.
- Nem teszem.
- Mégis miért nem? Úgyis leszarod, élek-e vagy sem - Nem válaszolok.
Fogalmam sincs miért nem, de téged nem tudlak.
Elveszem tőle a kabátomat, mire kiesik a zsebéből a cukorkapapír.
- Az az én nyalókás papírom? - Veszi fel a földről, és két ujjában felém tartja. - És már megint ezek a rózsák? Lilith, mondd, mik ezek? Mindig ezeket hajtogatod! Már tele van velük a szobád! - Úgy támad meg a szavakkal, mintha kést döfne belém újra és újra.
- Csak egyszerű rózsák. Semmi jelentőségük - Hazudom, és kiveszem a kezéből a papírt.
- Nem vagy az a fajta, aki valamit azért csinál rendszeresen, mert semmi jelentősége - Ellenkezik, és megvakarja a homlokát. Meglátom a nyakát; még így, a sötétben, a lámpafényben is látszik a kezem nyoma. Összerázkódom, és igyekszem kizárólag a szemébe nézni.
- Sok mindent nem tudtok rólam. Sőt, szinte semmit.
- És mégis miért? Mi mindig mesélünk neked, de te semmit nem mondasz el! Ki ez az atya, akit keresel? És miért akarnál szövetkezni egy démonnal?
- Bármire képes vagyok, hogy elérjem a célomat - Felelem teljesen nyersen, kifejezéstelen arccal.
- Túl messzire mész, Lilith! Ez egy démon! - Megragadja a vállaimat, és hatni próbál rám aggódó tekintetével. Pont, mint annak idején.
- Jaj, ugyan! Mi ez a hirtelen érdeklődés az iránt, mit miért csinálok? - Fintorogva elhúzódom tőle. - Nem mellesleg az előbb odalent majdnem kicsináltalak. Ez kicsit sem zavar?
- Valami nincs rendben veled. Ezért csináltad. Nem te voltál az akkor és ott, hiszen láttam.
- Mit láttál te? Mégis mit tudhatnál te? - Nem akarok választ kapni. Csak hagyjon végre békén.
- Nem tudom... - Feleli. - De azt igen, hogy valami nem oké. Mi történik?
Még sokáig nem felelek. Igazából nem is tudom, mit kéne mondanom, és nincs is nagyon erőm megszólalni. Mire megfogalmazom a mondatot, már aggodalmasan várja a reakciómat.
- Mégis honnan tudjam, hogy bízhatok benned?
- Ha tudnád, nem lenne bizalom - Feleli halkan, és rám mosolyog. Mi akar ez lenni?
- Áh, így már minden világos! - A szarkazmus nevetéssel tör ki belőlem. - Na persze. Pont mint mindenki más. Vicces egy teremtmény vagy, Dominic!
- Mi rosszat mondtam?
- Azt állítod, én vagyok neked a legfontosabb, aztán egyik napról a másikra úgy kezelsz, mint egy idegent. Fél évig le sem szarsz, erre most ideállítasz, hogy mi történik velem - Kitör belőlem, mintha egyszerre felrobbanna bennem minden, amit eddig magamban tartottam.
- Ó, édes Istenem! - Fejéhez kap, ujjai közül engem kémlel. - Lilith... Én csak aggódom. Démonokkal akarsz szövetséget kötni. Az ilyen dolog nem azt takarja, hogy valaki az utcán gonoszan nézett rád, és ezért megakarod bosszulni - Elveszi a kezét, és ujjával felém mutat. Pontosabban a mellkasomra. - Itt bent valami nagyon nincs rendben. De soha nem beszélsz hozzám, és így nem tudom, mi az!
- Mégis mit gondolsz...? Hogy majd tárt karokkal fogadlak, és elmondom minden bajomat? - Lenézően hunyorgok rá a sötétben, kétségbeesetten kapálózok valamiért, amit még mondhatnék. Dominic üres tekintettel mered rám. - Ja tényleg. Mindez téged hidegen hagy. Ezt is csak azért csámcsogtad végig, hogy bízhassak benned. Gondolom akarsz tőlem valamit - Összegyűröm a cukros papírt, és a földre dobom. - De tudod mit? Tőlem aztán nem kapsz szart sem! - Hátat fordítok, cipőm halkan kopog, ahogy sietni kezdek vele az aszfalton. Reménykedem benne, hogy nem süt el valamit, hogy maradásra bírjon. Mégis mi a fenét képzel? Kérdezget, hogy mi van velem! Mi köze neki bármihez is? Mert barátok vagyunk? És aztán, most térdeljek elé, és könyörögjek, hogy hallgassa meg a nyomoromat? Ugyan már! Lekanyarodok az utca végén, és valami tudatalatti kényszercselekvés visszaviszi a tekintetem a pince lejáratához. Ő már nincs ott. Hát persze, pontosan erre számítottam. Fel kellene végre nőnöm, mert ez nem egy tündérmese, az imáink süket fülekre találnak, az emberek leszarják a bajainkat, nem feltétlenül sikerül, amit akarunk. Az élet szívás. Ez ilyen egyszerű. Hiába nőttem fel, a magány nem hagyott el. Csak könnyebben viselem, mint régen.

Prológus

Sziasztok!

Ahogy ígértem, meghoztam a prológust!

Hihetetlenül jól esett, hogy már azelőtt feliratkoztatok a blogra, 

hogy bármi kézzelfogható fogalmazást adtam volna nektek!

Remélem ezután is maradtok, és tetszeni fog a történet!

E/2, múlt időben írtam, de a továbbiakban E/1, jelenben olvashattok tőlem!
A figyelmeztetés természetesen érvényben van,
a prológusban eléggé kirobban a főszereplőnk haragja. Ha nincs ínyetekre jelezzétek,
és majd visszafogom magamat kicsit! :D
A prológus és az első fejezet között kivételesen 1 hét lesz, azután a már jelzett 2 hetes váróidő lép érvénybe!

Jó olvasást!

~Helena

"Az, hogy a fájdalom jön, majd elvonul, csak látszat.

Valójában olyan, mint a cölöp: néha kilátszik,

néha elfedi a víz, de mindig jelen van."

Stephen King

Emlékszel még, amikor elmentem a szüleimmel a mocskos templomodba, csak, mert ők úgy akarták? Arra, hogy vággyal teli képpel bámultál engem, és undorító dolgokat forgattál a fejedben? Rohadtul utáltam ott lenni, de nem tehettem mást, mert a szüleim ezt akarták. Hogy a kis tökéletes hívő csemetéjük legyek. Tudod ugye, hogy le sem szarták, hogy én mit akartam? Lehajtottam a fejemet és úgy tettem, mint aki átszellemülve fohászkodik a nem létezőhöz, mikor még imádkozni sem tudtam! Emlékszel, amikor loptam, és a családom elküldött hozzád, hogy gyónjam meg? Hozzád, aki ennek kicseszettül örült? Behívtál valahova, és azt mondtad várjalak meg, amíg elküldöd az összes jelenlévőt. Azt hittem a gyónás része, és hagytam. Aztán bejöttél, és levetetted a Papi ruhádat. Azt mondtad, vetkőzzek le én is. Én pedig megtettem, mert azt hittem, ez hozzá tartozik a gyónáshoz. Igen, ezt hittem, mert a szüleim nem magyarázták el, hogyha valaki azt mondja vetkőzzek le, akkor sikoltsak, rohanjak, küzdjek az életemért. És mondd, emlékszel rá, mi volt ezután? Igen, én is! Szétkúrtál, hiába mondtam, hogy engedj el, hogy nem akarom, te sokkal erősebb voltál! Megfenyegettél, hogyha elmondom a szüleimnek, akkor megkeserülöm. Hetente egyszer bejártam hozzád, részben, mert a szüleim így akarták, részben, mert te ezt parancsoltad! És hetente egyszer eljátszottuk ugyanezt! Csak tűrtem, befogtam a pofámat, mert senki sem hitt volna nekem! Minden héten, miután végeztél, papírból hajtogattál nekem rózsát, és aztán a hajamba tűzted, és a lelkemre kötötted, hogy nem vehetem ki belőle, amíg haza nem érek! Azt mondtad, ezzel az a nem létező ott fent majd megbocsátja az én bűneimet!

És tudod végül mi vitt arra, hogy azt tegyem, amit? Valaki megosztott a világgal egy szörnyűséges képet rólunk! Megpillantottam az újságban, és sírtam. Sírtam, sírtam és sírtam. Te pedig felhívtál. Telefonon közölted velem, hogy akkor és ott menjek be hozzád, különben megbánom. Én pedig így tettem. Útközben mindenki megvetően méregetett végig, a fiatalabbak még meg is dobáltak! Istengyalázónak hívtak azért, amit te tettél velem! Azt mondták, a pokolra fogok jutni! Nem voltam hívő ember, de tudod, én téged oda kívántalak. Benyitottam a templom ajtaját, te pedig ott vártál rám, mint mindig. És nevettél. Nevettél a káromon, holott tudtad, hogy ezzel oda a te munkádnak is. Elkezdtél ütni, vágni, ahol csak értél. Félholtan hagytál a földön, a templom kellős közepén! Én pedig megfogtam Szűz Mária szobrának lábait, és elhatároztam, megteszem. Gyűlöltetek, teljes szívemben, és ezt nem bírtam tovább. Betörtem egy ablakot, és a nyakadba szúrtam egy nagyobb szilánkot. Te fuldokolva estél a földre, és azt nyöszörögted, a pokolra jutok. 

Sírva rohantam el, könnyeim elárasztottak mindent, úgy éreztem, ebbe fogok megfulladni. Éppen egy zebrán akartam átmenni, amikor hangos zaj érte füleimet, és gumik csikorgása az aszfalton. Homályos látóteremben alig láttam valamit, csak egy hatalmas kék foltot, ami egyre közeledett felém. Ezután erős fájdalom, és benzinszag töltötte be a bennem tátongó űrt, és sikolyok törték meg a halálos csöndemet. Aztán lassan mindez megszűnt, csak a sötétség maradt és a fájdalom, de nem, mint fizikai, sokkal inkább mentális, olyan, ami lassan belülről kezdte felemészteni mindenemet, apránként pusztított el engem. Sokáig csak ültem az én kis csöndemben, és tudod, szerettem. Lassan hozzászoktam, hogy nincs senki, aki bánthat, csak én vagyok és ez a kellemes csönd. Bár testem nem volt, a gondolataim még mindig a helyén maradtak; és halkan suttogták, nem vagyok elég jó. De hiszen sosem voltam az, nem igaz? Születésem óta csak egy csődtömegnek számítottam mindenki szemében, és most is az vagyok, mindenki Istenkáromlónak néz, ha meglátja a síromat. Gondolom, nem hinnéd el, ha azt mondanám, végre egyszer boldognak éreztem magam. A valóság gondjai már nem az én felelősségemnek számítottak, soha többé nem kellett szenvednem. 

Persze, mint mindig, számomra ez az apró boldogság is hamar véget ért. Lassan kezdtem érezni, hogy testem újra a régi, fejem alatt valami puha fészkelt, testemen végigcikázott valami, amiről férgek százai jutottak eszembe. Halk zörgés robbant bele az elmémbe, és nem sokkal ezután erős fény árasztotta el a szobát, az a sok sötétség hirtelen megszűnt, a fájdalom szinte ismeretlenül hasított belém. Arcomat lélegeztető maszk fedte, felettem két idegesítően jókedvű nővér állt, és engem bámultak.

- Hihetetlen, hát végre felébredt! – Sikoltott fel az egyik, szétrobbantva ezzel az elmémet. Hova lett a kedves sötét, a drága nyugodtság? Hol van a boldogság, ami végre elöntött? Mindig mindenkinek az kell, ami soha nem lehet az övék. Én tudod mi akartam lenni? Boldog! – Hívd a főorvost! – Rikácsolta, mire a másik sietve eliszkolt. – Hallod, amit mondok? – Lenézett rám, és mosolyogva bámult a képembe. Legszívesebben nem feleltem volna, de óvatosan biccentettem, és ráhagytam a dolgot. – Ne aggódj, mindent el fogunk magyarázni!
És tudod, tényleg így is lett. Kiderült, hogy másfél évig hevertem kómában, olyan erősen ütött el az a gépjármű. Szüleim a lehető legtávolabbi kórházba szállíttattak, és tudod, mire magamhoz tértem, minden elérhetőséget megváltoztattak! Hiába keresték őket, nem találták! Én pedig addigra elmúltam tizennyolc esztendős, egyedül is kiengedhettek a világba. De még hetekig bent tartottak vizsgálatokon. Kicseszett csöveket dugdostak belém, és tűkkel szurkáltak! Tömték belém az ételt, mert másfél év alatt csontosra fogytam! Azt mondták, bármit kérek, segítenek abban, hogy megszerezzem. De tudod, én egy dologra vágytam, és az nem lehetett az enyém. A halálodat akartam, és a szenvedésedet, hallani gyáva sikolyaidat, látni kétségbeesett könnyeidet. Ez volt az a valami, amit senki sem tudott nekem megadni. És ebbe őrültem végül bele.