Sziasztok!
Meghoztam az 2. fejezetet!
Kíváncsi vagyok, ki az, aki el szokta olvasni ezt a kis bevezetőt, szóval, ha Te igen, jelezd nekem kérlek kommentben!
A kérdésem a következő lenne: ebben a fejezetben illusztráltam gif-ekkel a történetet. Tetszik ez az "újítás", vagy elég a bejegyzés elején?
Valamint nagyon szépen köszönöm a pozitív visszajelzéseiteket, és az új tagokat! <3
Kíváncsi vagyok, ki az, aki el szokta olvasni ezt a kis bevezetőt, szóval, ha Te igen, jelezd nekem kérlek kommentben!
A kérdésem a következő lenne: ebben a fejezetben illusztráltam gif-ekkel a történetet. Tetszik ez az "újítás", vagy elég a bejegyzés elején?
Valamint nagyon szépen köszönöm a pozitív visszajelzéseiteket, és az új tagokat! <3
Jó olvasást!
~Helena
"Azt akarom, hogy rám szegezd a tekinteted.
A valódi énemre. Meg akarok bocsátani.
Neked, aki annyira szeszélyes. Azt akarom, hogy megértsd...
A másik énemet."
Higurashi no naku koro ni
A valódi énemre. Meg akarok bocsátani.
Neked, aki annyira szeszélyes. Azt akarom, hogy megértsd...
A másik énemet."
Higurashi no naku koro ni
A szálló, amit Hanry fizet nekünk, most teljesen üresen áll. Ő a legidősebb köztünk, így mindenáron ő akart nekünk otthont szerezni. Szóval, most itt lakunk mind a kilencen. Mindenkinek egy saját szobája van és egy kisebb fürdője. Egy közös konyha és nappali. Mint valami kollégium, csak családiasabb hangulatban.
Nem kapcsolok villanyt, csak egyszerűen ledobom magamat a kanapéra, és megdörzsölöm a szemeimet.
- Mi a fenét művelek? - Suttogom, mintha valami választ várnék valakitől. Az órára pillantok, nemsokára hajnali egy lesz. Nem tudom, a többiek mikor fognak hazajönni, de nem akarok találkozni velük ébredésig. Nagy nehezen állásba emelem magam, és elbotorkálok a konyháig. A csap feletti szekrényből kiveszem a gyógyszereket tartó dobozt, és kiveszek egy adag nyugtatót. Töltök magamnak egy pohár vizet, és nekitámaszkodva a pultnak beveszek egy darabot. Nem törődök az elpakolással, őszintén leszarom, hogy elöl van hagyva minden. A csöpögtetőre teszem a poharat, és beballagok a folyosó végén a szobámba. Elfordítom a zárat magam mögött, és a fürdőm felé vetem magamat. Nagy nehezen felkapcsolom hazaértem óta az első villanyt, és megállok a tükör előtt. Elmerülök magamban; végigmérem az arcomat, a hajamat, az összhatást. Elegem van abból, hogy soha semmi nem jön össze. Unom már, hogy valamit folyton elrontom, ami miatt az egész tervem összedől, mint egy kártyavár. Nem akarom mindig újra és újra kezdeni a váram építését, ahogy azt sem, hogy lebontsák körülöttem a falaimat. Távol kell tartanom magamtól Dominicet, hiszen mellette annyira gyenge és törékeny vagyok. Nekem pedig erősnek kell lennem, hogy megölhessem azt a a fattyút. Nem lehetek ilyen, egyszerűen nem engedhetem ezt meg magamnak. Előkotrom a hálóingemet, és lassan levetkőzök. Belebújok a fehér ruhába, és a többit a szennyestaróba hajítom. Nem zavar, hogy teljesen szét vagyok csapva, nem érdekel a fürdés, a fésülködés, a sminkem. Meg akarom tudni, mi ez a véráldozat. Kinyitom a csapot, és megmosakszom a hideg vízzel, remélve, ettől majd kicsit észhez térek. Megtörlöm az arcomat egy törülközőben, és lekapcsolom a lámpát. Visszaérve a szobámba előkotrom a laptopomat az ágyam alatti hatalmas kuplerájból, és leteszem a párnákra ejtem. Az ajtóhoz topogok, kinyitom, és újra a konyha felé igyekszem. Kell egy bögre kávé. Lehetőleg teljesen töményen. Előkotrom a fiókból a főzőt, és vizet töltve bele forralni kezdem a tűzhelyen. Unottan megigazítom a hajamat, csuklómról leveszem fekete hajgumimat, és lazán összekötöm vele a fejem búbján a sötét tincseket. Elmémben az az iszonyú jelenet játszódik le, újra és újra. Mit tettem? Majdnem megöltem őt! Én tettem azt egyáltalán? Hiszen nem vagyok ilyesmire képes... A barátaimat nem tudnám megölni. Átfut az agyamon, hogy mégis mihez kezdenék, ha megtenném? Mindenütt vér, és a sok megvető pillantás. Csalódás, harag, félelem... Nem akarom, hogy így érezzenek irántam. Főleg Dominic...
Mint mennyből a villámcsapás, kap el a rosszullét, igazából nem is tudom, mire fel. A legelső tudatos mozdulatommal a csap felé görnyedek, és hányni kezdek. Mi történik velem? Dominic elvesztésének a gondolata ilyen borzalmas hatással volna rám? De hát mégis miért? Hiszen eldobott, mint egy kis szemetet! Miért csinálta? Miért hagyott itt, amikor szükségem volt rá, és most miért kezd megint érdeklődni irántam?
A víz hangosan sipít, ahogy forr, de képtelen vagyok odamenni, hogy lekapcsoljam. Ám nem is kell, mert valaki kikapcsolja helyettem. Erre viszont összeszedem magamat, és felpillantok. De nincs ott senki. Kimerülten megmosom arcomat, és kiöblítem a számat. Körbenézek a félhomályban, csak a Hold fénye merészkedik be az ablakon át. Odalépek a tűzhelyhez; valóban valaki elzárta. A főző alatt már semmilyen tűz nem ég. Egy pillanatra megrémülök, kiver a veríték, és ismét émelyegni kezdek. Ki kapcsolta le? Magától aludt volna ki? Nem hinném. Valaki hazaért, és a tettemért úgy gondolta megviccel? De hát meghallottam volna, ha benyit... Behunyom a szememet, és fáradtan megdörgölöm, közben megfordulok, és nekitámaszkodom a pultnak. Még mindig nem értem ezt az egészet, de úgy döntöttem, nem is érdekel.
Ahogy kinyitom a szememet, egy alak rajzolódik ki a boltív mögött, a nappaliban. Széles válla van, és így is csak fél testét látom, ahogy kihajol, és fejét felém emeli.
- Hanry? - Hangom rekedten csendül, már mióta meg sem szólaltam. - Hanry? - Az alak nem mozdul. - Ne szórakozzatok már velem, baszki! - Tenyeremmel dühösen a pultra csapok, ami halkan visszhangzik. Még mindig semmi. Nem is ő az? Lehet, hogy egy betörő? Vagy valaki, aki meg akar bosszulni velem kapcsolatban valamit? Idegesen kinyitom magam mögött a fiókot, közben nem veszem le a szememet az alakról. Kiemelek egy kést, és elrejtem magam mögött. - Ha ti vagytok, akkor fejezzétek be! - Elindulok a nappali felé, amikor az árny szélsebesen átrohan a túloldalra majdnem elejtem a kezemből a fegyverem. Szívem hevesen verni kezd, még a hangját is hallom. Cseszettül melegem van, ahogy az idegesség égeti az arcomat. - Na jó, ez most már tényleg nem vicces! - Tettetett kétségbeeséssel sopánkodok. Őszintén, szinte biztos, hogy ez nem Hanry. És nem is a többiek közül valaki. Nem tennének ilyet. Észrevették volna, hogy kikotrom a kést, és leálltak volna. Hiszen tudják, hogy képes vagyok támadni. A mai után pedig pláne. Nem szólok többet, a combomhoz szorítom a fegyverem, és a boltívnél óvatosan kihajolok balra, amerre az alak futott. A szobák iránya. A nappaliban nem lehet, hiszen azt látnám. Megcserélem a kést tartó kezemet, letörlöm az izzadtságot a tenyeremről, és újra átveszem jobb kezembe. Elindulok a folyosó felé, de hirtelen fájni kezd a fejem, és kiver a víz. Visszafordulok, és a konyha felé topogok, hogy lemossam az arcomat, amikor az előszoba ajtó tükrében látok valamilyen mozgást.
Mikor ismét sötétség vesz körül, erősen markolászva a késemet elindulok vissza, a folyosó felé, és az első ajtónál megállok. Ujjaimat a kilincsre rakom, és halkan elfordítom a zárat. Belököm, és a nyílás vonalában ellenőrzöm a terepet. Belépek, és körbenézek. Itt nincs senki. Kijövök, és becsukom magam mögött ugyanolyan halkan az ajtót. Próbálok lenyugodni, és elindulok a következő szobához. Megállok, és várok. Egyszerűen képtelen vagyok benyitni. Hallom, hogy kettővel arrébb, Helénánál megroppan a parketta. Összeszorul a szívem, levegőt sem tudok venni. Odabent van. Ott bújt el a rohadék. Remegek, ahogy a kezem megfagyott a kilincs fölött. Miért félek? Soha nem csinálok ilyet. Mi ez az új viselkedés? Mintha valami behálózta volna az egész testemet, és nem engedne megmozdulni. Mintha szorítaná az elmémet, és ledermesztene teljesen. Hallom, ahogy valaki női hangon felnevet. Rövid időn belül ez a nevetés egy kislány örömteli kuncogásába torkollik. Kárörvendő kacagásba. Egy kislány tört volna be hozzánk, és Heléna szobájába ment? Mi a fenét művelhet? A félelmem egyszeriben elszáll. Egy kölyöktől nem fogok csak úgy félni. De... Az az árny nem egy kislány volt. Ha nem is férfi, de egy felnőtt nő.
Idegesen megrázom a fejemet. Ne találgassunk. Csak tegyük meg végre. Odalépek Hel ajtójához, és egy gyors mozdulattal kitárom. A szobában teljesen sötét van, semmit sem látok. A nevetés is megszűnt. Szinte érzem azt a bizsergő érzést a bőrömön, ahogy a szempár rám szegeződik.
- Gyere ki onnan. Most azonnal - Utasítom, késemet a szoba felé tartom. Sokáig semmi, csak néma csönd. A tekintetet még mindig érzem bizsergő bőrömön. Dühösen elindulok a szobába, mire valami erősen hátralök, neki a falnak. Olyan erővel, hogy még a csontom is beleroppan. Esetlenül rogyok a földre, zihálva kapkodok levegőért. Fáj a bordám és a tüdőm. Rettenetesen. Köhögni kezdek, kezemet a szám elé teszem, és érzem, ahogy a forró vér az ujjaimra fröccsen. - Ki a... fasz vagy te? - Erőltetem ki magamból a szavakat. Férfiereje van, női alakja és gyermekhangja. Megpróbálok felállni, de lábaim összeroskadnak alattam. A szobában villódzni kezd a lámpa, és egy kislány ül Hel szobája közepén, kezében az én babámmal, amit még gyermekkoromban kaptam. Barna haja göndör fürtökben omlik a vállára, teleaggatva vörös, papírból hajtogatott rózsákkal. Háttal ül nekem. Fehér hálóingbe öltözött, ami most csupa kosz, és rongyosra szakadt. - Ki vagy te? - Kérdezem, és egy lámpafényszünet alatt valahogy már sikerült felállnia, és szembefordulnia velem. Sötét szemét hályog takarja, ahogy csak sír, és sír. Ennek ellenére feszes mosoly húzódik az arcán. Emlékképek futnak végig az agyamon, erről a kislányról, és a sok szenvedésről, ami végig nyomon követte őt.
- Te vagyok - Kuncogja, és pillanatok múlva már közvetlen előttem áll. A babát a szobában hagyta a földön, kezében most az én késem van. - Most én írom a játék szabályait - Mondja, és leüt a kés életlen felével.
✘✘✘
Ülök a fotelben, kezemben a kávéval, amit Dominic készített nekem. Nem emlékszem, mi történt, miután leütött az a lány. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy így történt.
- Tehát, mentél volna a szobádba, amikor rosszul lettél, és összeestél? - Szedi össze Hanry azt, amit az imént elmakogtam. Válaszul bólintok, és belekortyolok a kávémba. Ők ketten jöttek csak haza, amikor megtaláltak összeesve a folyosón. Dominicra pillantok, aki kételkedve méreget. Igyekszem normálisan mutatni, de a történtek rettenetesen megráztak. Üresen meredek rá, magamban esedezem, hogy jöjjön ide, és szorítson magához, hogy megnyugodjak, de persze ilyen nem fog megtörténni. Mellesleg nem is baj. Muszáj távol maradnom tőle.
- Hol vannak a többiek? - Kérdezem halkan, szinte elhaló hangon.
- A lányok azt mondták, nem jönnek ma haza. Megijedtek tőled. Nem kicsit - Magyarázza Hanry. - A többiek pedig még bent maradtak kártyázni, meg fene tudja mit csinálni - Bólintok, hogy azért érthető legyen, hogy vettem az adást. Dominic még mindig idegesen néz, már majdnem szólnék neki, hogy fejezze be, amikor megelőz.
- Mondd, mikor elkezdted főzni a kávét, mi vitt arra, hogy a szobádba menj? - Száját rágcsálva átsétál a fotel másik oldalára, és egyenesen a szemembe néz.
- Kellett a mobilom - Felelem nyersen. - Gondoltam összedobok valamit nektek, és a receptet akartam kikeresni.
- De hiszen te nem is szeretsz főzni! - Szarkasztikusan felnevet, és lehúzza rólam a takarót.
- Megyek, ledőlök - Hanry elfintorodik, és kivonul a nappaliból.
- Jó éjt! - Kiáltom utána, de az ajtócsapódástól nem hallja. Rápillantok az órára, negyed négy múlt.
- Hát, az éjszaka már messze van - Nevet Dominic.
- Különösen jó kedved van. Történt valami? - Kérdezem unottan, és belekortyolok a kávémba.
- Miért csinálod ezt?
- Mégis mit?
- Folyton megijesztesz minket. Előbb az a támadás, most meg, hogy elájultál... És ugyan már, te nem is tudsz főzni! - Szinte már-már hadar, annyira el akar mondani nekem mindent, amit abban a fél évben nem tudott. Kellett neki itt hagynia!
- Többet tudok, mint te azt gondolnád - Vágok közbe. Lényegében igaz, amit mondok, hiszen nekem kellett a lusta anyámra és az alkoholista apámra főznöm. Azóta ezt mindig valaki más elintézi, én meg nem erőlködöm.
- Miért jó az, hogy aggódnom kell érted? Ha legközelebb magadra hagylak, kiugrasz az ablakon vagy mi? - Odajön hozzám, és letérdel mellettem a szőnyegen.
- Kitudja - Elfordítom a fejemet, semmi pénzért nem tudnék most a szemeibe nézni.
- Ezt most meg sem hallottam. Miért jó az, hogy aggódnom kell érted? - Ismétli, amire előbb nem feleltem.
- Miért hagytál magamra? - Kérdéssel válaszolok, eméssze csak a nemtörődöm viselkedésem.
- Sajnálom - Motyogja, az arcán most látom, hogy őszintén így is gondolja.
- Miért csináltad? - Belekortyolok a kávémba, hogy lenyeljem a torkomban keletkezett gombócot.
- Magadra akartad venni az én gondjaimat is, és soha nem meséltél magadról... És nem akartalak kihasználni. Neked így volt a jobb - Sóhajtja, és idegesen megdörzsöli a szemeit.
- Szerinted jobb lett nekem? Teljesen egyedül hagytál! - Kiabálom, már elfojtott sírással. Abba kell hagynom. Nem sajnálkozok én itt, mi vagyok én, koldus? - Teljesen mindegy.
- Hagyd már ezt a mindegy szöveget! Kurvára nem az! Miért nem mesélsz magadról? Miért kell, hogy csak egy halvány képet kaphatok rólad? - Kezével összevissza hadonászik magyarázás közben.
- Nem szeretek beszélni arról, ami eddig történt velem.
- Ennyire borzalmas volna? Na ne nevettess más! Teljesen normális vagy, boldog, vicces, állandan jókedvű! Mi lehetett annyikra rossz neked? - Szavaival szinte meggyilkol
- Az, hogy így viselkedem, nem jelent semmit. Nem véletlenül van jó kedvem - Senkinek semmi köze ahhoz, valójában hogy érzek. - Tudni akarod? Valóban? - Kérdezem, és lerakom a dohányzóasztalra az üres bögrémet.
- Igen! - Mondja, és törökülésbe helyezkedik. Eszembe jut, ő miket mesélt nekem. Hogy a szülei elváltak, az anyja kemény drogos lett, és neki kellett eltartania, aztán, mikor megbukott a főiskolán, kidobta őt, és az apjához ment, aki felszedett valami fiatal ribancot, és alkoholista lett. Minden éjjel azt kellett hallgatnia, ahogy azok ketten szexelnek. Az új sulijában mindenki csesztette, naponta elverték őt órák után. Aztán megtámadta a "főnököt", aki balesetből kiesett az ablakon, és nyakát törte. Az apját lecsukták, mivel akkor Dominicmég nem volt elég idős a börtönhöz. Őt magát pedig nevelőiskolába küldték, ahonnan három év után jöhetett csak ki, mikor elérte a tizennyolcadik életévét. Addig naponta elverték, bántották nevelés közben. Mikor megismertem őt, azaz ténylegesen, bibliailag, még a hegeket is láttam a testén. Olyan súlyosak, hogy még mostanra is megmaradtak.
- Tudod, a szüleim komoly vallásos emberek voltak... - Kezdek bele, de aztán lefagyok, és elnémulok.
- És? Ennyi az egész? - Kérdezi, mintha sürgetni akarna vagy csodálkozna.
- Nem. De ennyi legyen elég - Felelem. El akartam mondani. Őszintén egy pillanatra úgy éreztem megtehetem. De nem fogok bízni benne, ahogy senkiben sem. Levetem magamról a takarót, és beviharzok a folyosóra. Elszorítja a tüdőmet az az emlék, ami alig egy órája történhetett. Még mindig fáj a fejem, ahol megütött. Fogalmam sincs, ez a valóság, vagy csak egy újabb hallucináció volt.
- Lilith, állj meg, kérlek! - Hallom a lépteit, igyekszem megelőzni, és bevágni előtte az ajtót, de az utolsó pillanatban odatartja a tenyerét, és nem hagyja, hogy becsukjam.
- Mit akarsz még tőlem? - Sikítom, és erővel próbálom kilökni őt. Beteszi egyik lábát, megkapaszkodik a ajtókeretben, és kifeszíti az ajtót, éppen annyira, hogy be tudjon rajta jönni. Ahogy elereszti, súlyommal együtt bevágódik és hangosan csapódik. Dominic elfordítja a zárat. Nem mozdulok, kezeim még mindig az ajtón pihennek, ahol próbáltam belökni. Vállam fölött óvatosan figyelem őt, de nem mozdul. - Mit. Akarsz. Még. Tőlem? - Kérdezem, ezúttal szépen és tagoltan.
- Teljes egészében mindent - Feleli, és látom, hogy nyújtja felém a kezét. Összerezzenek, és behúzódom a sarokba. - Te félsz tőlem? - Arcára egyenesen rémület ül ki.
- Több okod lenne neked tőlem - Magyarázom. - Nem tőled félek. Attól, hogy hazudsz majd nekem újra. És, hogy magamra hagysz megint, és pillanatok alatt szerzel magadnak egy csajt. - Visszaemlékezek, amikor pár nap után, hogy végzett velem, már Hailevel mászkált az ágyába. Talán ezért is gyűlölöm annyira azt a lányt.
- Üres voltam nélküled.
- És ezért kúrtál mással? Ó, így már minden világos! - Dühösen az ajtóhoz nyúlok, hogy kinyissam, de ő ellöki a kezemet.
- Nem úgy értettem! - Ahogy egy pillanat alatt felviszi az egekbe a hangját, megrémiszt. Apám is mindig ezt csinálta. - Ne haragudj... Én nem is tudom, mit képzeltem. Neked akartam jót. Úgy éreztem, lehúzlak a bajaimmal - Óvatosan közelebb lép hozzám, mintha egy vadállat lennék, amit meg kell szelídíteni.
- Nekem úgy kellettél, ahogy vagy. A bajaiddal együtt - Morgom, de nem érzelgésnek szánom. A tényeket közlöm vele, de már nem akarok tőle semmit.
Na persze, jó vicc. Még magadnak is jól hazudsz.
- Kellettem? - Kérdezi, erőteljesen megnyomva a múltidőt. Lesütöm a szememet, és szótlanul, alig észrevehetően megrázom a fejemet. Igazából nem tudom, miért csinálom ezt. Miért nem küldöm el végre, ahogyan azt megígértem magamnak. Távol kellene tőle maradnom.
- Azért nem mondasz nekem semmit, mert félsz? - Kérdezi olyan hangon, mint aki most világosodott meg.
- Mit számít az? - Igazából nem érdekel a válasza. Nem fogom neki elmagyarázni, hogy közveszélyes vagyok, és jobb, ha távol tartja magát tőlem. Dominic erre nem felel semmit, csak szorosan magához von, és fél év után végre újra megölel. Minden bizonnyal ez lenne a válasza. Ez az, "amit számít". Magamba szippantom az illatát, és érzem, ahogy ő is ugyanígy tesz velem. Ahogy két erős karja tart, valahogy tökéletes biztonságban tudom magam.
De akarom én ezt? Végig akarom szenvedni azt újra? Vagy meg akarja tenni velem azt megint? Meg fogja? Egyáltalán most igazat mond nekem? Az, hogy így kételkedem benne, egyáltalán nem jó... Ha valamit megtanultam, az az, hogy a szeretet csak akkor működik, ha bízom benne. De én szeretem őt. Mégsem tudok bízni benne. Mellesleg, ez nem egy idióta tinidráma, hogy kibékülnek, aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Tudom, hogy át fog verni. Minden ember ezt csinálja.
Igyekszem kibontakozni az öleléséből, de ő még szorosabban karol át.
- Én tényleg sajnálom - Mondja, és csókot nyom a fejem búbjára.
- Na persze. Fél év múlva meg majd megint átbaszol - Végleg elhúzódom előle, és a fürdőmbe megyek. Természetesen ő követ, és megáll a küszöbön, nekitámaszkodva az ajtófélfának. Mindig így állt, mikor itt voltam, vagy a konyhában. Főztem a kávét, és várt rám, vagy éppen fogat mostam, sminkeltem, akármi. Keresztbe tette a karját a melle előtt, és nekidőlt a keretnek. - Fejezd be!
- Mégis mit? - Kérdezi értetlen ábrázattal.
- Hát ezt! - Fújtatok dühösen, és tehetetlenül visszasétálok mellette a szobámba. Most eszmélek rá, hogy idegességemben csak ide-oda lépkedek, mint egy őrült liba, ezért inkább az ablakhoz lépek, és elhúzva a függönyt kinyitom, hogy beengedjek egy kis levegőt.
- Hányszor mondjam még, hogy sajnálom, és hogy szeretlek? - Kérdezi, tenyerével a falba csap. Mozdulatlanul bámulok ki az ablakon, az éjszakai városba. Két ujjammal a fekete függöny puha anyagát dörzsölöm, és azon agyalok, mit mondhatnék.
- Egyedül hagytál... És ez lényegében nem lenne gond, ha... - Nagy levegőt veszek, nem is tudom el kéne-e mondanom egyáltalán. - ...Ha nem lennék olyan, hogy képes vagyok dolgokat látni.
- Hallucinálni?
- Az - Legyintek, mert igazából rohadtul nem érdekel, minek nevezik. Csak rossz és kész.
- Te hallucinálsz? Lilith, miért nem szóltál? - Dühösen széttárja két karját, és tágra nyílt szemekkel figyel.
- Nem kérdezted.
- Szar duma! - Fintorog, és odébb lökve a laptopomat leül az ágyamra. Összekulcsolja a kezeit, és úgy ráhajtja a fejét, mintha imádkozna, aztán felpillant rám. Kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán becsukja.
- Mondd már! - Morgom, és visszafordulok az ablak felé. Ha nem, hát nem.
- Akkor is hallucináltál, amikor nekem támadtál? - Kérdezi. Némán bólintok.
- De most már elég a kérdésekből! - Mondom, és visszahúzom a függönyt.
- Jó, nem kérdezek többet.
- A legjobb lenne, ha most azonnal eltűnnél! - Morgom, és az ajtó felé biccentek.
- Mi bajod van most velem, Lilith? - Széttárja karjait, és kérdőn néz rám. Meg se moccan az ágyamról.
- Csak... Hagyj békén - Egyik lábamról a másikra helyezem a súlyomat, már egyáltalán nem haragosan nézek rá, inkább kérlelően. Beszédre nyitom a számat, de aztán inkább mégis elhallgatok.
- Beszélgetni szeretnék. Csak hallani akarom a hangodat - Arcát a tenyerébe temeti, hangja tompán szabadul markából.
- Így is hallod.
- Igen, de nem nekem szánod a szavaidat - Erre nem tudok mit felelni. Próbálom elfojtani a dühömet, felszegem az államat, és az ágyam feletti képre szegezem a tekintetemet. Két lány, egymással szemben, nekiérintik az ujjukat a másikénak. Ikrek, hosszú, kócos fekete hajjal, és elkenődött sminkkel. Ezt a képet még én festettem, amikor nagyon elmerültem ebben a témában. De aztán... Egyszer csak abbahagytam, és soha többet elő sem vettem a felszerelésem.
- Hát, most eleget beszéltünk. Kifelé! - De mintha a falnak beszélnék. Elindulok felé, hogy kirángassam, habár tudom, ő erősebb nálam. Megragadom a csuklóját, és húzni kezdem, de ő egy laza mozdulattal engem ránt el, egyenesen bele az ölébe.
- Kérlek - Súgja a fülembe, mire egy pillanatra elgyengülök. Lepereg előttem minden, amit valaha átéltem vele.
- Nem - Felelem bizonytalanul, elhanyatlott hangon.
- Csak most az egyszer - Kezével cirógatni kezdi az arcomat, mire én elfordítom a fejemet.
- Ha csak a szexre vagyok jó, akár most azonnal kiugorhatsz az ablakon - Belenézek a szemébe, a lehető legkomolyabb arckifejezéssel.
- Nem ezt akarom tőled! - Csattan ki. - Nem hiszem el! Ti nők mindig azt hiszitek, hogy csak kihasználunk titeket.
- Mert így van... - Suttogom, de ő meg sem hallja a kiakadásától.
- Nem hiszem el ezt a logikát! Hányszor mondjam még, hogy szeretlek? - Dühében meglök, ami éppen elég ahhoz, hogy esetlenül a földre hulljak.
- Egy törött poharat megragaszthatsz, de az már soha nem lesz a régi - Motyogom, miközben igyekszem összeszedni magamat.
- Ó, valóban? Szerinted nekem hogy esett, mikor Hanry-t kérted, hogy segítsen, és könnyes szemekkel mentél hozzá az éjszaka kellős közepén? Aztán csak reggel tudtál kikászálódni onnan! Képzeld, mindenki sajnálattal nézett rám! - Kezével össze-vissza hadonászik, már attól tartok, lever valamit. Valóban így történt. Sokszor kértem Hanry segítségét. Ő a legidősebb közülünk és rá mindig számíthattam. Nem akartam Dominicot elijeszteni a problémáimmal. Ezért is őt szólongattam, mikor egyedül maradtam a sötétben, azzal a...kislánnyal?
- Sok minden történt akkoriban. De én soha az életben nem csaltalak meg - Utalok rá, hogy ellentétben vele, ez nem így történt.
- Akkor mégis mit csináltál nála egész éjszaka? Nem is egyszer? - Közelebb lép hozzám, már a pofonját várom, amit annyi ideje megérdemlek, de aztán csak beletúr a hajába, és megtörli a szemeit.
- Sokszor egy ház után nézelődtünk.
- Egy ház után? - Ismétli, mintha csak nem értette volna jól.
- Tervben volt, hogy elköltözöm - Felállok a földről, ahová az előbb lelökött. Dominic értetlenül néz rám, szólalni sem bír. - Emlékszel, amikor megcsaltál engem? Nem akartam tovább egy fedél alatt maradni veled és Hailevel.
- És hogy-hogy maradtál?
- Miért, baj?
- Nem - Fintorogva a plafont kémleli. - Nem ezt mondtam. Csak érdekel, miért maradtál végül velünk.
- Hanry rávett. Azt mondta, mindenki hibázik. Rávett, hogy itt maradjak, én pedig hallgattam rá - Kiszedem a hajamból a hajgumit - ami már így is éppen, hogy csak benne van -, és a fürdőbe megyek. Dominic viszont ott marad a szobában, és csak lefagyva mered valamerre. Kinyitja a száját, de aztán mégis becsukja. Utálom, amikor ezt csinálja.
Idegesen megrázom a fejemet, mert rájövök, őt bámulom. Kihúzom a fiókot, és elteszem a hajgumit.
- Sajnálom... - Motyogja, és hallom, ahogy lépked. Úgy teszek, mintha keresnék valamit, csak, hogy ne kelljen odanéznem. Hallom, ahogy kattan a zár, és kinyílik az ajtó. Szóval itt hagyott. Nem bírok megmozdulni, csak nézem magamat a félhomályban. Itt hagyott. Így, mindezek után, csak úgy. Pont, mint fél évvel ezelőtt.
- Én is sajnálom - Suttogom, és leguggolok a fürdő közepén és eldőlök oldalra. Fekszem a hideg csempén, és nézem a plafonra ragasztott foszforeszkálós csillagokat. Nem érdekel. Akkor hagyjon itt, magamra. Öklömmel erősen belevágok a szekrénybe, és fáradtan megdörgölöm a szemeimet. - Itt hagyott.
- Nem - Hallom a hangját, de azt hiszem, csak beképzelem. Nem felelek. - Nem hagytalak - Markolászni kezdem a hajamat, és idegesen tépkedem. Egy laza mozdulattal átfordulok a hasamra, és felpillantok. De akit akkor látok, az nem Dominic, de még csak nem is Hanry. Ez itt a megtestesült szánalom. Ősz haja kócosan és zsírosan tapad fejbőréhez, ráncos szeme szikrákat szór, ahogy engem szemlél.
- Lewis atya? - Rikoltom, és idegesen hátrálni kezdek, amíg fel nem ülök a földön, és a hátam a falat nem éri. - Mégis mit keres itt? - Ujjamat felé emelem, és megvetően hunyorgok rá. A férfi mond valamit, de csak torz hangzavart hallok. Mintha nem is a mi nyelvünkön beszélne, és nem is emberi hangon. Sötét szeme egyre csak tágul, mígnem az írisze ellepi az egészet.
- Ideje meggyónnod a bűneid - Suttogja, és lép egyet felém.
- Hamarabb megyek a pokolba! - Köpködöm a szavakat, és lassan állásba rendezem testemet. Lewis atya csalódottan konyítja le a száját. Most pontosan olyan, mint egy idegesítő gyerek. Utálom a gyerekeket. Nehezen veszem a levegőt; nem tudom, a sokk vagy a düh váltotta ki belőlem ezt az egészet. Óvatosan kihúzom magam mellett a fiókot, és előtúrok belőle egy ollót.
- Mégis mire készülsz? - Kérdezi, de én felelet nélkül teljes erőmből belevágom a tükörbe imént szerzett eszközömet, ami darabokra törik. Mindeközben le nem veszem szememet Lewisről, akinek feketébe fordult szeme a rémület ezernyi képében úszik. Mitől fél? Előbb még olyan magabiztos volt. Ennek a férfinek soha nem volt szokása félni az emberektől; pláne nem tőlem. Egy pillanatra azt hiszem, ez valami buta vicc, de nem akarok semmit sem a véletlenre bízni. Itt áll előttem. Esélyt kaptam rá, hogy megöljem. Nem mondhatok le erről. Megmarkolom a legnagyobb szilánkot, érzem, ahogy a forró anyag forrásként serken ujjaimon, de a fájdalmam meg sem érzem, a gyilkolásvágyam teljesen elnyomja.
- Megdöglesz a picsába - Krákogom, hangom már egyáltalán nem az enyém. Mi történik velem? Arcomhoz emelem a véres tükördarabot, benne eltorzult arcom remeg a dühtől. Végre, végre megölhetem őt! Olyan hirtelen kezdek el rohanni felé, hogy szerencsétlen azt sem tudja, fusson, vagy támadjon. Bal kezemmel megmarkolom a vállát, és a földre teperem. Teljes testemmel a földhöz szorítom, csípőjét két lábammal tartom.
- Mit művelsz, Lilith? - A férfi hangja még mindig nem emberi, valami felismerhetetlen sötétség bujkál benne, egyszerűen még a hideg is kiráz tőle. Nem felelek, csak fejem fölé emelem a szilánkot, és pontosan a fejére célzom. Most megölöm. Hirtelen zúdítom felé a kezemet, de ő erős karjával megragadja az enyémet, és ellensúlyozza. - Fejezd be, mégis mit művelsz?! - Próbál eltolni, én pedig még mindig próbálkozom megsebezni őt.
- Megöllek, te nyomorult! - Idegesen kapálózok valami megoldásért, végül megpróbálom megvakítani, és egyenesen a szemébe köpök. Egy pillanatra meggyengül a karja -minden bizonnyal reflexszerűen a szeméhez kapna-, de aztán csak lábát felemeli, és térdével hátba rúg. Elvesztem az egyensúlyom, ő pedig átpenderít a másik oldalra; helyet cserélünk, és most ő nyom súlyával a földhöz. De ez nem az ő súlya. Ez nem az ő teste. Valami nem stimmel, ez az egész annyira nem stimmel. Miért lenne már valami démon? Miért nem emberi a hangja?
- Lilith, figyelj már! - Kezemet a szilánkkal a földhöz szorítja, és egy gyors mozdulattal messzire kilöki azt a kezemből. A fájdalom, amit annak szorítása okozott, csak most jut el a tudatomig; velőt rázó sikoltásban török ki, tenyeremet ökölbe szorítom, ahogy próbálom elállítani a vérzést. Lewis megfogja, és erősen megszorítja. - Lilith, figyelj rám! - Fejemet két tenyerébe fogja, arcom saját véremtől válik vörössé. Hánynom kell attól, hogy ilyen rettentő közel került hozzám testileg. Érzem, ahogy gyomrom kavarogni kezd, de próbálom elfojtani ezt az ingert.
- Szállj le rólam! - Kezemmel, amit szabadon hagyott, kapálózni kezdek, mire ő közel hajol hozzám, és ajkait az enyéimre tapasztja. El akarom lökni őt, tenyeremmel mellkasát ütögetem, de nem használ. Azonban a szeme teljesen megváltozott. Halványkék, körülötte a ráncok felszívódtak. Barna szemöldökében egy sötét piercing fénylik a lámpafényben. Ez nem Lewis. Ő itt nem az, aki előbb volt. Lewis még csak itt sincs, és nem is járt itt. Lassan eltávolodik tőlem, ahogy érzékeli, már nem akarok támadni. De nem száll le rólam, csípőmet összeszorítja két térdével, csuklómat a talajhoz szorítja. Arca még most is veszélyesen közel van az enyémhez, ahogy fáradtan zihál. - Dominic? - Pampogom idegesen. A fiú nem válaszol, de ez a meghitt némaság most sokkal jobban esik. Ahogy szorítja a csuklómat, a vérzés lassan eláll a tenyeremben. - Én... Én...
- Semmi baj - Suttogja, és lekászálódik rólam. Behúzódik a szoba sarkába, hátát az ágyamnak nyomja. Egyenesen a szemembe néz, látom, ahogy meg akarja fejteni, mi volt ez az egész. Állom a tekintetét, de aztán ő mégis lehajtja a fejét, és a ölében babrál a körmével. Nem tudom, mit tegyek, ezért csak fekszem a földön, és őt figyelem. A szobában szinte teljesen sötét van, csak a Hold és az utcai lámpák fénye szűrődik be a függöny szélein. - Mi volt ez? - Kérdezi, de továbbra sem veszi le szemét az ujjairól. Szóra nyitom a számat, de aztán végül becsukom. Hiába utálom, ha más ezt csinálja, velem is előfordul. Fejemet a plafonnak vetem, és behunyom a szememet. - Te sem tudod, igaz? - Érzem, ahogy tekintete szinte kiégeti a bőrömet. Megrázom a fejemet, és lenyelem a sírásvágyamat. Másodszorra támadtam meg őt. Őt, aki mellett a leggyengébb vagyok. Ideje végre megtudnom, mi is ez a véráldozat.
- Kellett a mobilom - Felelem nyersen. - Gondoltam összedobok valamit nektek, és a receptet akartam kikeresni.
- De hiszen te nem is szeretsz főzni! - Szarkasztikusan felnevet, és lehúzza rólam a takarót.
- Megyek, ledőlök - Hanry elfintorodik, és kivonul a nappaliból.
- Jó éjt! - Kiáltom utána, de az ajtócsapódástól nem hallja. Rápillantok az órára, negyed négy múlt.
- Hát, az éjszaka már messze van - Nevet Dominic.
- Különösen jó kedved van. Történt valami? - Kérdezem unottan, és belekortyolok a kávémba.
- Miért csinálod ezt?
- Mégis mit?
- Folyton megijesztesz minket. Előbb az a támadás, most meg, hogy elájultál... És ugyan már, te nem is tudsz főzni! - Szinte már-már hadar, annyira el akar mondani nekem mindent, amit abban a fél évben nem tudott. Kellett neki itt hagynia!
- Többet tudok, mint te azt gondolnád - Vágok közbe. Lényegében igaz, amit mondok, hiszen nekem kellett a lusta anyámra és az alkoholista apámra főznöm. Azóta ezt mindig valaki más elintézi, én meg nem erőlködöm.
- Miért jó az, hogy aggódnom kell érted? Ha legközelebb magadra hagylak, kiugrasz az ablakon vagy mi? - Odajön hozzám, és letérdel mellettem a szőnyegen.
- Kitudja - Elfordítom a fejemet, semmi pénzért nem tudnék most a szemeibe nézni.
- Ezt most meg sem hallottam. Miért jó az, hogy aggódnom kell érted? - Ismétli, amire előbb nem feleltem.
- Miért hagytál magamra? - Kérdéssel válaszolok, eméssze csak a nemtörődöm viselkedésem.
- Sajnálom - Motyogja, az arcán most látom, hogy őszintén így is gondolja.
- Miért csináltad? - Belekortyolok a kávémba, hogy lenyeljem a torkomban keletkezett gombócot.
- Magadra akartad venni az én gondjaimat is, és soha nem meséltél magadról... És nem akartalak kihasználni. Neked így volt a jobb - Sóhajtja, és idegesen megdörzsöli a szemeit.
- Szerinted jobb lett nekem? Teljesen egyedül hagytál! - Kiabálom, már elfojtott sírással. Abba kell hagynom. Nem sajnálkozok én itt, mi vagyok én, koldus? - Teljesen mindegy.
- Hagyd már ezt a mindegy szöveget! Kurvára nem az! Miért nem mesélsz magadról? Miért kell, hogy csak egy halvány képet kaphatok rólad? - Kezével összevissza hadonászik magyarázás közben.
- Nem szeretek beszélni arról, ami eddig történt velem.
- Ennyire borzalmas volna? Na ne nevettess más! Teljesen normális vagy, boldog, vicces, állandan jókedvű! Mi lehetett annyikra rossz neked? - Szavaival szinte meggyilkol
- Az, hogy így viselkedem, nem jelent semmit. Nem véletlenül van jó kedvem - Senkinek semmi köze ahhoz, valójában hogy érzek. - Tudni akarod? Valóban? - Kérdezem, és lerakom a dohányzóasztalra az üres bögrémet.
- Igen! - Mondja, és törökülésbe helyezkedik. Eszembe jut, ő miket mesélt nekem. Hogy a szülei elváltak, az anyja kemény drogos lett, és neki kellett eltartania, aztán, mikor megbukott a főiskolán, kidobta őt, és az apjához ment, aki felszedett valami fiatal ribancot, és alkoholista lett. Minden éjjel azt kellett hallgatnia, ahogy azok ketten szexelnek. Az új sulijában mindenki csesztette, naponta elverték őt órák után. Aztán megtámadta a "főnököt", aki balesetből kiesett az ablakon, és nyakát törte. Az apját lecsukták, mivel akkor Dominicmég nem volt elég idős a börtönhöz. Őt magát pedig nevelőiskolába küldték, ahonnan három év után jöhetett csak ki, mikor elérte a tizennyolcadik életévét. Addig naponta elverték, bántották nevelés közben. Mikor megismertem őt, azaz ténylegesen, bibliailag, még a hegeket is láttam a testén. Olyan súlyosak, hogy még mostanra is megmaradtak.
- Tudod, a szüleim komoly vallásos emberek voltak... - Kezdek bele, de aztán lefagyok, és elnémulok.
- És? Ennyi az egész? - Kérdezi, mintha sürgetni akarna vagy csodálkozna.
- Nem. De ennyi legyen elég - Felelem. El akartam mondani. Őszintén egy pillanatra úgy éreztem megtehetem. De nem fogok bízni benne, ahogy senkiben sem. Levetem magamról a takarót, és beviharzok a folyosóra. Elszorítja a tüdőmet az az emlék, ami alig egy órája történhetett. Még mindig fáj a fejem, ahol megütött. Fogalmam sincs, ez a valóság, vagy csak egy újabb hallucináció volt.
- Lilith, állj meg, kérlek! - Hallom a lépteit, igyekszem megelőzni, és bevágni előtte az ajtót, de az utolsó pillanatban odatartja a tenyerét, és nem hagyja, hogy becsukjam.
- Mit akarsz még tőlem? - Sikítom, és erővel próbálom kilökni őt. Beteszi egyik lábát, megkapaszkodik a ajtókeretben, és kifeszíti az ajtót, éppen annyira, hogy be tudjon rajta jönni. Ahogy elereszti, súlyommal együtt bevágódik és hangosan csapódik. Dominic elfordítja a zárat. Nem mozdulok, kezeim még mindig az ajtón pihennek, ahol próbáltam belökni. Vállam fölött óvatosan figyelem őt, de nem mozdul. - Mit. Akarsz. Még. Tőlem? - Kérdezem, ezúttal szépen és tagoltan.
- Teljes egészében mindent - Feleli, és látom, hogy nyújtja felém a kezét. Összerezzenek, és behúzódom a sarokba. - Te félsz tőlem? - Arcára egyenesen rémület ül ki.
- Több okod lenne neked tőlem - Magyarázom. - Nem tőled félek. Attól, hogy hazudsz majd nekem újra. És, hogy magamra hagysz megint, és pillanatok alatt szerzel magadnak egy csajt. - Visszaemlékezek, amikor pár nap után, hogy végzett velem, már Hailevel mászkált az ágyába. Talán ezért is gyűlölöm annyira azt a lányt.
- Üres voltam nélküled.
- És ezért kúrtál mással? Ó, így már minden világos! - Dühösen az ajtóhoz nyúlok, hogy kinyissam, de ő ellöki a kezemet.
- Nem úgy értettem! - Ahogy egy pillanat alatt felviszi az egekbe a hangját, megrémiszt. Apám is mindig ezt csinálta. - Ne haragudj... Én nem is tudom, mit képzeltem. Neked akartam jót. Úgy éreztem, lehúzlak a bajaimmal - Óvatosan közelebb lép hozzám, mintha egy vadállat lennék, amit meg kell szelídíteni.
- Nekem úgy kellettél, ahogy vagy. A bajaiddal együtt - Morgom, de nem érzelgésnek szánom. A tényeket közlöm vele, de már nem akarok tőle semmit.
Na persze, jó vicc. Még magadnak is jól hazudsz.
- Kellettem? - Kérdezi, erőteljesen megnyomva a múltidőt. Lesütöm a szememet, és szótlanul, alig észrevehetően megrázom a fejemet. Igazából nem tudom, miért csinálom ezt. Miért nem küldöm el végre, ahogyan azt megígértem magamnak. Távol kellene tőle maradnom.
- Azért nem mondasz nekem semmit, mert félsz? - Kérdezi olyan hangon, mint aki most világosodott meg.
- Mit számít az? - Igazából nem érdekel a válasza. Nem fogom neki elmagyarázni, hogy közveszélyes vagyok, és jobb, ha távol tartja magát tőlem. Dominic erre nem felel semmit, csak szorosan magához von, és fél év után végre újra megölel. Minden bizonnyal ez lenne a válasza. Ez az, "amit számít". Magamba szippantom az illatát, és érzem, ahogy ő is ugyanígy tesz velem. Ahogy két erős karja tart, valahogy tökéletes biztonságban tudom magam.
De akarom én ezt? Végig akarom szenvedni azt újra? Vagy meg akarja tenni velem azt megint? Meg fogja? Egyáltalán most igazat mond nekem? Az, hogy így kételkedem benne, egyáltalán nem jó... Ha valamit megtanultam, az az, hogy a szeretet csak akkor működik, ha bízom benne. De én szeretem őt. Mégsem tudok bízni benne. Mellesleg, ez nem egy idióta tinidráma, hogy kibékülnek, aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Tudom, hogy át fog verni. Minden ember ezt csinálja.
Igyekszem kibontakozni az öleléséből, de ő még szorosabban karol át.
- Én tényleg sajnálom - Mondja, és csókot nyom a fejem búbjára.
- Na persze. Fél év múlva meg majd megint átbaszol - Végleg elhúzódom előle, és a fürdőmbe megyek. Természetesen ő követ, és megáll a küszöbön, nekitámaszkodva az ajtófélfának. Mindig így állt, mikor itt voltam, vagy a konyhában. Főztem a kávét, és várt rám, vagy éppen fogat mostam, sminkeltem, akármi. Keresztbe tette a karját a melle előtt, és nekidőlt a keretnek. - Fejezd be!
- Mégis mit? - Kérdezi értetlen ábrázattal.
- Hát ezt! - Fújtatok dühösen, és tehetetlenül visszasétálok mellette a szobámba. Most eszmélek rá, hogy idegességemben csak ide-oda lépkedek, mint egy őrült liba, ezért inkább az ablakhoz lépek, és elhúzva a függönyt kinyitom, hogy beengedjek egy kis levegőt.
- Hányszor mondjam még, hogy sajnálom, és hogy szeretlek? - Kérdezi, tenyerével a falba csap. Mozdulatlanul bámulok ki az ablakon, az éjszakai városba. Két ujjammal a fekete függöny puha anyagát dörzsölöm, és azon agyalok, mit mondhatnék.
- Egyedül hagytál... És ez lényegében nem lenne gond, ha... - Nagy levegőt veszek, nem is tudom el kéne-e mondanom egyáltalán. - ...Ha nem lennék olyan, hogy képes vagyok dolgokat látni.
- Hallucinálni?
- Az - Legyintek, mert igazából rohadtul nem érdekel, minek nevezik. Csak rossz és kész.
- Te hallucinálsz? Lilith, miért nem szóltál? - Dühösen széttárja két karját, és tágra nyílt szemekkel figyel.
- Nem kérdezted.
- Szar duma! - Fintorog, és odébb lökve a laptopomat leül az ágyamra. Összekulcsolja a kezeit, és úgy ráhajtja a fejét, mintha imádkozna, aztán felpillant rám. Kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán becsukja.
- Mondd már! - Morgom, és visszafordulok az ablak felé. Ha nem, hát nem.
- Akkor is hallucináltál, amikor nekem támadtál? - Kérdezi. Némán bólintok.
- De most már elég a kérdésekből! - Mondom, és visszahúzom a függönyt.
- Jó, nem kérdezek többet.
- A legjobb lenne, ha most azonnal eltűnnél! - Morgom, és az ajtó felé biccentek.
- Mi bajod van most velem, Lilith? - Széttárja karjait, és kérdőn néz rám. Meg se moccan az ágyamról.
- Csak... Hagyj békén - Egyik lábamról a másikra helyezem a súlyomat, már egyáltalán nem haragosan nézek rá, inkább kérlelően. Beszédre nyitom a számat, de aztán inkább mégis elhallgatok.
- Beszélgetni szeretnék. Csak hallani akarom a hangodat - Arcát a tenyerébe temeti, hangja tompán szabadul markából.- Így is hallod.
- Igen, de nem nekem szánod a szavaidat - Erre nem tudok mit felelni. Próbálom elfojtani a dühömet, felszegem az államat, és az ágyam feletti képre szegezem a tekintetemet. Két lány, egymással szemben, nekiérintik az ujjukat a másikénak. Ikrek, hosszú, kócos fekete hajjal, és elkenődött sminkkel. Ezt a képet még én festettem, amikor nagyon elmerültem ebben a témában. De aztán... Egyszer csak abbahagytam, és soha többet elő sem vettem a felszerelésem.
- Hát, most eleget beszéltünk. Kifelé! - De mintha a falnak beszélnék. Elindulok felé, hogy kirángassam, habár tudom, ő erősebb nálam. Megragadom a csuklóját, és húzni kezdem, de ő egy laza mozdulattal engem ránt el, egyenesen bele az ölébe.
- Kérlek - Súgja a fülembe, mire egy pillanatra elgyengülök. Lepereg előttem minden, amit valaha átéltem vele.
- Nem - Felelem bizonytalanul, elhanyatlott hangon.
- Csak most az egyszer - Kezével cirógatni kezdi az arcomat, mire én elfordítom a fejemet.
- Ha csak a szexre vagyok jó, akár most azonnal kiugorhatsz az ablakon - Belenézek a szemébe, a lehető legkomolyabb arckifejezéssel.
- Nem ezt akarom tőled! - Csattan ki. - Nem hiszem el! Ti nők mindig azt hiszitek, hogy csak kihasználunk titeket.
- Mert így van... - Suttogom, de ő meg sem hallja a kiakadásától.
- Nem hiszem el ezt a logikát! Hányszor mondjam még, hogy szeretlek? - Dühében meglök, ami éppen elég ahhoz, hogy esetlenül a földre hulljak.
- Egy törött poharat megragaszthatsz, de az már soha nem lesz a régi - Motyogom, miközben igyekszem összeszedni magamat.
- Ó, valóban? Szerinted nekem hogy esett, mikor Hanry-t kérted, hogy segítsen, és könnyes szemekkel mentél hozzá az éjszaka kellős közepén? Aztán csak reggel tudtál kikászálódni onnan! Képzeld, mindenki sajnálattal nézett rám! - Kezével össze-vissza hadonászik, már attól tartok, lever valamit. Valóban így történt. Sokszor kértem Hanry segítségét. Ő a legidősebb közülünk és rá mindig számíthattam. Nem akartam Dominicot elijeszteni a problémáimmal. Ezért is őt szólongattam, mikor egyedül maradtam a sötétben, azzal a...kislánnyal?
- Sok minden történt akkoriban. De én soha az életben nem csaltalak meg - Utalok rá, hogy ellentétben vele, ez nem így történt.
- Akkor mégis mit csináltál nála egész éjszaka? Nem is egyszer? - Közelebb lép hozzám, már a pofonját várom, amit annyi ideje megérdemlek, de aztán csak beletúr a hajába, és megtörli a szemeit.
- Sokszor egy ház után nézelődtünk.
- Egy ház után? - Ismétli, mintha csak nem értette volna jól.
- Tervben volt, hogy elköltözöm - Felállok a földről, ahová az előbb lelökött. Dominic értetlenül néz rám, szólalni sem bír. - Emlékszel, amikor megcsaltál engem? Nem akartam tovább egy fedél alatt maradni veled és Hailevel.
- És hogy-hogy maradtál?
- Miért, baj?
- Nem - Fintorogva a plafont kémleli. - Nem ezt mondtam. Csak érdekel, miért maradtál végül velünk.
- Hanry rávett. Azt mondta, mindenki hibázik. Rávett, hogy itt maradjak, én pedig hallgattam rá - Kiszedem a hajamból a hajgumit - ami már így is éppen, hogy csak benne van -, és a fürdőbe megyek. Dominic viszont ott marad a szobában, és csak lefagyva mered valamerre. Kinyitja a száját, de aztán mégis becsukja. Utálom, amikor ezt csinálja.
Idegesen megrázom a fejemet, mert rájövök, őt bámulom. Kihúzom a fiókot, és elteszem a hajgumit.
- Sajnálom... - Motyogja, és hallom, ahogy lépked. Úgy teszek, mintha keresnék valamit, csak, hogy ne kelljen odanéznem. Hallom, ahogy kattan a zár, és kinyílik az ajtó. Szóval itt hagyott. Nem bírok megmozdulni, csak nézem magamat a félhomályban. Itt hagyott. Így, mindezek után, csak úgy. Pont, mint fél évvel ezelőtt.
- Én is sajnálom - Suttogom, és leguggolok a fürdő közepén és eldőlök oldalra. Fekszem a hideg csempén, és nézem a plafonra ragasztott foszforeszkálós csillagokat. Nem érdekel. Akkor hagyjon itt, magamra. Öklömmel erősen belevágok a szekrénybe, és fáradtan megdörgölöm a szemeimet. - Itt hagyott.
- Nem - Hallom a hangját, de azt hiszem, csak beképzelem. Nem felelek. - Nem hagytalak - Markolászni kezdem a hajamat, és idegesen tépkedem. Egy laza mozdulattal átfordulok a hasamra, és felpillantok. De akit akkor látok, az nem Dominic, de még csak nem is Hanry. Ez itt a megtestesült szánalom. Ősz haja kócosan és zsírosan tapad fejbőréhez, ráncos szeme szikrákat szór, ahogy engem szemlél.
- Lewis atya? - Rikoltom, és idegesen hátrálni kezdek, amíg fel nem ülök a földön, és a hátam a falat nem éri. - Mégis mit keres itt? - Ujjamat felé emelem, és megvetően hunyorgok rá. A férfi mond valamit, de csak torz hangzavart hallok. Mintha nem is a mi nyelvünkön beszélne, és nem is emberi hangon. Sötét szeme egyre csak tágul, mígnem az írisze ellepi az egészet.
- Ideje meggyónnod a bűneid - Suttogja, és lép egyet felém.
- Hamarabb megyek a pokolba! - Köpködöm a szavakat, és lassan állásba rendezem testemet. Lewis atya csalódottan konyítja le a száját. Most pontosan olyan, mint egy idegesítő gyerek. Utálom a gyerekeket. Nehezen veszem a levegőt; nem tudom, a sokk vagy a düh váltotta ki belőlem ezt az egészet. Óvatosan kihúzom magam mellett a fiókot, és előtúrok belőle egy ollót.
- Mégis mire készülsz? - Kérdezi, de én felelet nélkül teljes erőmből belevágom a tükörbe imént szerzett eszközömet, ami darabokra törik. Mindeközben le nem veszem szememet Lewisről, akinek feketébe fordult szeme a rémület ezernyi képében úszik. Mitől fél? Előbb még olyan magabiztos volt. Ennek a férfinek soha nem volt szokása félni az emberektől; pláne nem tőlem. Egy pillanatra azt hiszem, ez valami buta vicc, de nem akarok semmit sem a véletlenre bízni. Itt áll előttem. Esélyt kaptam rá, hogy megöljem. Nem mondhatok le erről. Megmarkolom a legnagyobb szilánkot, érzem, ahogy a forró anyag forrásként serken ujjaimon, de a fájdalmam meg sem érzem, a gyilkolásvágyam teljesen elnyomja.
- Megdöglesz a picsába - Krákogom, hangom már egyáltalán nem az enyém. Mi történik velem? Arcomhoz emelem a véres tükördarabot, benne eltorzult arcom remeg a dühtől. Végre, végre megölhetem őt! Olyan hirtelen kezdek el rohanni felé, hogy szerencsétlen azt sem tudja, fusson, vagy támadjon. Bal kezemmel megmarkolom a vállát, és a földre teperem. Teljes testemmel a földhöz szorítom, csípőjét két lábammal tartom.
- Mit művelsz, Lilith? - A férfi hangja még mindig nem emberi, valami felismerhetetlen sötétség bujkál benne, egyszerűen még a hideg is kiráz tőle. Nem felelek, csak fejem fölé emelem a szilánkot, és pontosan a fejére célzom. Most megölöm. Hirtelen zúdítom felé a kezemet, de ő erős karjával megragadja az enyémet, és ellensúlyozza. - Fejezd be, mégis mit művelsz?! - Próbál eltolni, én pedig még mindig próbálkozom megsebezni őt.
- Megöllek, te nyomorult! - Idegesen kapálózok valami megoldásért, végül megpróbálom megvakítani, és egyenesen a szemébe köpök. Egy pillanatra meggyengül a karja -minden bizonnyal reflexszerűen a szeméhez kapna-, de aztán csak lábát felemeli, és térdével hátba rúg. Elvesztem az egyensúlyom, ő pedig átpenderít a másik oldalra; helyet cserélünk, és most ő nyom súlyával a földhöz. De ez nem az ő súlya. Ez nem az ő teste. Valami nem stimmel, ez az egész annyira nem stimmel. Miért lenne már valami démon? Miért nem emberi a hangja?
- Lilith, figyelj már! - Kezemet a szilánkkal a földhöz szorítja, és egy gyors mozdulattal messzire kilöki azt a kezemből. A fájdalom, amit annak szorítása okozott, csak most jut el a tudatomig; velőt rázó sikoltásban török ki, tenyeremet ökölbe szorítom, ahogy próbálom elállítani a vérzést. Lewis megfogja, és erősen megszorítja. - Lilith, figyelj rám! - Fejemet két tenyerébe fogja, arcom saját véremtől válik vörössé. Hánynom kell attól, hogy ilyen rettentő közel került hozzám testileg. Érzem, ahogy gyomrom kavarogni kezd, de próbálom elfojtani ezt az ingert.
- Szállj le rólam! - Kezemmel, amit szabadon hagyott, kapálózni kezdek, mire ő közel hajol hozzám, és ajkait az enyéimre tapasztja. El akarom lökni őt, tenyeremmel mellkasát ütögetem, de nem használ. Azonban a szeme teljesen megváltozott. Halványkék, körülötte a ráncok felszívódtak. Barna szemöldökében egy sötét piercing fénylik a lámpafényben. Ez nem Lewis. Ő itt nem az, aki előbb volt. Lewis még csak itt sincs, és nem is járt itt. Lassan eltávolodik tőlem, ahogy érzékeli, már nem akarok támadni. De nem száll le rólam, csípőmet összeszorítja két térdével, csuklómat a talajhoz szorítja. Arca még most is veszélyesen közel van az enyémhez, ahogy fáradtan zihál. - Dominic? - Pampogom idegesen. A fiú nem válaszol, de ez a meghitt némaság most sokkal jobban esik. Ahogy szorítja a csuklómat, a vérzés lassan eláll a tenyeremben. - Én... Én...
- Semmi baj - Suttogja, és lekászálódik rólam. Behúzódik a szoba sarkába, hátát az ágyamnak nyomja. Egyenesen a szemembe néz, látom, ahogy meg akarja fejteni, mi volt ez az egész. Állom a tekintetét, de aztán ő mégis lehajtja a fejét, és a ölében babrál a körmével. Nem tudom, mit tegyek, ezért csak fekszem a földön, és őt figyelem. A szobában szinte teljesen sötét van, csak a Hold és az utcai lámpák fénye szűrődik be a függöny szélein. - Mi volt ez? - Kérdezi, de továbbra sem veszi le szemét az ujjairól. Szóra nyitom a számat, de aztán végül becsukom. Hiába utálom, ha más ezt csinálja, velem is előfordul. Fejemet a plafonnak vetem, és behunyom a szememet. - Te sem tudod, igaz? - Érzem, ahogy tekintete szinte kiégeti a bőrömet. Megrázom a fejemet, és lenyelem a sírásvágyamat. Másodszorra támadtam meg őt. Őt, aki mellett a leggyengébb vagyok. Ideje végre megtudnom, mi is ez a véráldozat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése