2016. január 9., szombat

1. Fejezet


Sziasztok!
Meghoztam az 1. fejezetet!
A helyzet az, hogy holnap reggeltől estig Budapesten leszek egy versenyen, azaz csak késő este tehetném ki a részt. Kivételesen tehát szombaton hozom!
Nézzétek el kérlek ezt a kis kavarást, higgyétek el,
nekem sem leghőbb vágyam még hétvégén versengeni...
Remélem ilyen történet megfelelő mindenki elképzelésének! A jövőben több elvont és sötét jelenet lesz benne, ezt garantálom!
Jó olvasást!
~Helena

"Minden ember lelkében vannak sötét helyek, amiket zárva kell tartani. 
Normális esetben ezek az ajtók zárva vannak, 
de olykor kinyílnak, és akkor 
sötétség veszi át az uralmat. 
Ez az őrület."
Böszörményi Gyula

Elmenni, nem menni? Megölni, meghalni? Szememmel keresem a kifürkészhetetlent, a sarokban reszkető testre hunyorgok.
- Na mi van? Alábbhagyott a lendület? - Morgom, utalva a pár perccel ezelőtti ordibálásra. Hihetetlen, hogy az, hogy előkapok egy kést és megvágom vele, ilyen hirtelen megváltoztat mindent. - Előbb még szánalmas senkiházinak neveztél, most meg úgy kuporogsz, mint egy elveszett kölyökkutya! - Ki is a szánalmas? - Na, gyerünk, csinálj már valamit! - Közelebb lépek hozzá, és hajánál fogva állásba cibálom. Ő sipítva odakap, és reszket, mint a nyárfalevél. Rózsaszín, csipkés hálóinge vérétől vörössé vált. - EZ így rettentően unalmas - Sóhajtok csalódottan.
- Egy szörnyeteg vagy - Hebegi. Könnyei úgy csordulnak ki szeméből, akár a záporeső. Alig hiszem el, hogy ez nevelt engem tizenhét éven át.
- Lehet. Az emberek fel sem tudják fogni, milyen jó a sötétségben élni. Amíg ti könyörögtök a semmihez, megváltásért esedeztek, addig a sötétség lassan elnyeli a világot. Imádkoztok a megváltásért, mikor a halál után rohadtul nincs semmi! És mindez idő alatt mások leigázzák ezt a cseszett bolygót! Sorra végzik ki embertársaikat, és ti mit tesztek? Megkeresitek, és elítélitek őket. Bűnözőnek nevezitek, majd halálra ítélitek mindet. De hiszen az ugyanaz! Mitől erkölcsös? Semmitől! Ugyanúgy gyilkosság! Isten nem létezik! Ez a világ velejéig romlott! Hát ússzunk az árral. Nem igaz, anyám? - A kést a hajához emelem, és levágom, aminek hatására kiszabadul szorításomból, és a földre esik. A fejére taposok, és szorosan a parkettához nyomom. Lehajolok hozzá, testét simogatni kezdem a pengével.
- Engedj el, te fattyú! - Morogja, amitől összerezzenek. Gyerekkoromban, ha valamit elbaltáztam, mindig ezt a hangsúlyt használta. Ezután jött az, hogy elvert.
- Hát ez most nem fog összejönni neked, anyám - Beledöföm a késemet az oldalába. A puha hús úgy fogadja magába a fegyverem, akár a tenger a friss záport. A vér az ujjamra serken, anyám hangosan felsikolt fájdalmában.
- Most végre megtudod, mit éreztem egész életemben - Azzal elcsavarom testében a késem.


Sötét szoba vesz körül, az éjszaka kellős közepén. Csak álmodtam volna? De hiszen olyan valóságos volt. A kezemben szorongatott papír teljesen összegyűrve hever remegő ujjaimban. Óvatosan kihajtogatom, és halkan felolvasom.
- Nyomorék.
Már mindenre emlékszem. Az egész napomra. A sok-sok fájdalomra.
- Látod? Így jár az, aki nem veszi kezébe a dolgokat – Gúnyolódó hang érkezik szemből, felpillantok, és egy meztelen lány áll előttem. Bekötött arccal. Ismerem őt. Mindig beszél hozzám, amikor valami rossz történik. Ő mindig itt van, és tele akarja tömni a fejemet.
- Hagyd már ezt – Motyogom, és mélyen a szemébe nézek. Csak az egyiket látom, a másik szokásosan be van kötve. Vörös, akár a friss vér. Tele… haraggal? Nem. Inkább fájdalommal.
- Már megbeszéltük. Ha meg akarod állítani ezt a fájdalmat, csak bántanod kell – Letérdel az ágyra, és különösen közel hajol hozzám. Kezével végigsimít az arcomon, mire én csak elfordítom a fejemet.
- Miért kell olyanokat bántanom, akiknek semmi köze hozzám? – Kérdezem kétségbeesetten, és újra összegyűröm a papírt.
- Mert ha most nem bántod őket, ők fognak téged. Azt hittem, már megértetted – Halk kuncogás hagyja el száját, érzem, ahogyan teljesen a fülemhez hajol, hallom a lélegzetvételét.
- Elég! Nem bírom tovább! – Könnyek csordulnak végig az arcomon. A lány dühösen felsóhajt, hátrébb húzódik.
- Már meg kellett volna értened. A világ nem való neked – Megvetően hunyorog rám, tekintetéből teljes lenézés sugárzik. Mégis, ahogy ül, egy kislány a sötétben. Olyan elveszett és magányos.
- Mégis mit tehetnék? – Letörlöm a cseppeket és letérdelek vele szemben. Térdeink összeérnek.
- Nagyon egyszerű. Csak meg kell változtatni ezt az undorító világot. Megvan hozzá az erőd. De ha így folytatod… Úgy fogsz majd meghalni, mint egy állat – Motyogja, ujjával rám mutogat, mintha ezzel fenyíteni akarna. - Neked kell létrehoznod a saját világodat.
- Nem! Jobb, ha engem bántanak, minthogy bántsak másokat – Riadtan hátrébb  húzódok, ő viszont felugrik, és teljes erejével arcon rúg. A fejem koppan a falon, de nem érzek fájdalmat. Az évek során ez megszokottá vált. Eszembe jut a férfi, és a tettei.
- Szóval ezt a jövőt választottad! – Sokkal feldúltabban áll előttem, besüpped az ágyam kis súlya alatt. - Miért sírsz? Mégis miért? Azt akartad, hogy mindenki téged bántson, ne pedig te bánts másokat. Te aztán nagylelkű vagy – Újra belém rúg, ezúttal a bordáimat célozza. Elfekszem az ágyon, érzem, hogy a fémes folyadék marja a torkomat. 
- Fogd be – Köhögöm gyengén, de ő nem hagy fel velem.
- Van, amikor le kell mondanod valamiről, hogy más megmeneküljön. De én ezt képtelen vagyok megtenni. - Újra és újra belém rúg. Ugyanúgy a bordáimba.
- Hallgass! – Elhaló hangon könyörgök. Mit sem érő, gyenge szavak.
- Én azt akarom, hogy neked jó legyen.
- Jó érzés hazudni? – A vér az arcomon kezd csurogni, sietve odatartom a kezemet, hogy az ágyam ne legyen olyan.
- Gyenge vagy. Ennyi a te problémád. Egy szörnyeteg. Nem is vagy ember, nézz csak magadra! Hagyod, hogy bántsanak, pedig te más vagy, mint ők.
- Fejezd már be!
- Ne menekülj el mindezek elől. Ne fordíts nekem hátat! Ne fordíts hátat saját magadnak!
- Mit tudsz te rólam?
- Azt, hogy szenvedsz. A saját botorságod szüleménye az életed. Hátat fordítasz egy jobb jövőnek, amikor megvan rá a lehetőséged, hogy változtass. Az emberek undorítóak, nem vetted még észre? Ne tartozz már közéjük! Egy szörnyeteg ne akarjon ember lenni. Nem látják benned a másságot. Legalábbis nem jól. Csak azt veszik észre, milyen elesett vagy. Mert ezt mutatod nekik.
- Ha valaki szerencsétlen, szüksége van valakire, aki saját magánál is szerencsétlenebb.
- És ezért vagy te, igaz? – Kérdezi szarkasztikusan.
- Igen – Válaszolom, mintha nem is hallanám az élt a hangjában.
- Idióta – Suttogja, és érzem, ahogy jelenléte egyre gyengül. Kinyitom a szememet, a lány már nincs sehol. Felülök, és zsebemből előkotorászok egy rózsát... Az összeset megtartottam. Hogy emlékezzek azokra az iszonyatosságokra. A papírból készült kis valami össze-vissza gyűrődött, de nem érdekel. Hajamba tűzöm, és összeteszem a kezemet. Úgy teszek, mint aki imádkozik, szememmel kibogarászom a sötétben a keresztet, ami a falamon lóg. Fordítva.
Nos, van olyan dolog, ami attól szép, hogy nem lehet a mienk.


Sosem gondoltam volna, hogy ilyen ismeretségbe keveredek majd. Egy bulin találkoztunk először, majd bemutatott a barátainak. A kárhozott csapat. Itt mindenkinek megvan a maga kis története, és a saját bosszúja. Mind egyformák vagyunk, közös gyötrelmekkel, szenvedésekkel, de más-más céllal és történettel.
- Adj még egy vadászt, Heléna! - Edeath kótyagos képpel nyújtogatja ujjait a Doilyon kölyök felé, aki a fotel mögül előkotor neki egy bontatlan üveget.
- Kérésed parancs! - Kuncog, és meglódítja Ede felé az italt, aki erre megrémül és összerezzen. - Te totál megőrültél? Alig látok, nemhogy még dobálózzak! - Rikácsolja, és kikapja Heléna kezéből a vadászt. Mindig ezt csinálják. Valamin muszáj összekapniuk.
- Nyugalom van, szukák! - Inti le őket Kira, a legnagyobb unalommal. Kezében a kártyákat rendezgeti, és sejtelmesen pillant Keith szemeibe.
Hihetetlen, milyen átlagosnak tűnik minden. Mintha csak egy normális péntek esti buli lenne. Ölemben babrálok a Dominictól elvett nyalókás papírral, és pár perc alatt meghajtogatom belőle azt, amit még álmomban is meg tudnék.
- De jó rózsa! Nem is tudtam, hogy tudsz hajtogatni! - Veti nekem Kira.
- Aha, kösz - Motyogom. - Hanry hol van? - Teszem fel, hogy minél hamarabb eltereljem a témát. Zsebrevágom a papírdarabot, és Jessre pillantok. Hanry vele jön ki a legjobban. Neki tudnia kell. Bezsuppolt minket ebbe a koszos pincébe, erre ő maga meg sehol!
- Ne aggódj, pár perc és itt lesz - Jesse a telefonjával ügyködik, majd felém fordítja a kijelzőt.
Felolvasom magamban az sms-t, és megforgatom a szememet.

"Nemsokára ott vagyok, viszek egy kis meglepetést is!"

- Jess, tudod, hogy utálom a meglepetéseket - Fintorgok, de aztán inkább ráhagyom. - Hell, adj nekem is egy vadászt! - Biccentek Heléna felé.
- Mondtam már, hogy ne hívjatok így! - Hisztizik, és önsajnáltató képpel pislog rám.
- Mi bajod van, menstruálsz? Nyughass, és add azt a löttyöt! - Rontok rá, mire ő megadóan benyúl a háta mögé, és turkálni kezd a táskájában.
- Elfogyott - Motyogja, és hirtelen visszatekeredik felém.
- Na ne hülyéskedj! Szívatsz? - Felpattanok a fotelből, és bemegyek mögé. Egy szál vadász sincs a táskájában. - A picsába! - Ede felé fordulok, és egy hirtelen mozdulattal kirántom a kezéből az utolsó üveget.
- Hé! - RipacsKodik rám, mire én az ajkamhoz emelem az ujjamat, és egy hangos "Shhh" már el is némítja.
- Így is becsíptél. Elég legyen. Én nem viszlek haza - Mondom, és belehúzok az alkoholba. Ha Hanry valami idegesítő meglepetést hoz, akkor muszáj nyugodtnak maradnom. Az alkohol az egyetlen esélyem.
- Igeeen, nyertem! - Sikít Kira, és öklével a levegőbe bokszol.
- Jaj, ugyan már, száz, hogy csaltál! - Vigyorog Dominic, de arcából még Kira is látja, hogy elismeri, legyőzte őt egy nő nemű egyed.
- Cigiszünet! - Sóhajtozik Keith, mire Kira rácsap a tenyerére.
- Nem mész sehova! Még egy menet! - Mondja, és kivesz a zsebéből egy doboz cigarettát. - Ennek a helynek úgyis mindegy! - Átnyújt egy darabot a fiúnak, Dominic pedig átpasszolja neki a gyújtót.
- Én is, heló! - Pattanok be Keith ölébe, és kiveszem a szájából a meggyújtott cigit.
- Akadj le a pasimról, ribi! - Mutogat rám Haile, mire én ismét csak megforgatom a szemem.
- Nem is vagytok együtt! - Intem le, és beleszívok a csikkbe. Attól, hogy egyszer lefeküdtél vele, mert részeg volt, az nem jelenti azt, hogy a tiéd.
- Ez mind szép és jó, de mi lesz az én cigimmel?
- Keith, nyughass! - Játékosan megpöccintem az orrát, és Kira felé nyújtom a szabad kezem. Ő megadóan előkapar a dobozból még egy szálat, és unottan a kezembe nyomja. - Köszike! - Vigyorgok, mintha nem is venném észre, mennyire sóher, és bedugom Keith szájába. Felé fordulok, és az én cigimmel a számban nekinyomom az övének. Szívni kezdi, aztán mikor végre meggyullad, hálásan hunyorít rám. Válaszul én is csak hunyorgok, majd óvatosan kiszállok az öléből. Beleszívok a cigimbe, és mélyen letüdőzöm. Mint amikor anyám tisztította a házat füstölővel és zsályával. A füst beleszáll a bensőmbe, és megtisztítja a lelkem. Persze ez nem így van, nekem valahogy mégis segít magamnál maradnom. Elmerülök a leszakadozott tapétában a falon, ujjammal követem a mintát, lehúzva róla a vastag porréteget. Megfordulok, és mosolyogva odasétálok Edéhez. Szegény, már alig van magánál. Haile felé vetek egy könyörgő pillantást, aki biccent, és ösztönösen a zsebébe nyúl. Egy kis üveg vizet vesz ki belőle, meglódítja, én pedig elkapom. Letekerem a kupakot, és odatérdelek a becsípett lány mellé. Két ujjammal megfogom az állát, és segítek neki meginni a tartalmát. - Na, mindjárt jobb lesz - Óvatosan megveregetem az arcát, és felegyenesedek. Az üres flakont elhajítom a pince egyik sarkába. Ez a pince már így is rakás szemétdomb.
- Kösz - Motyogja, és elfojtottan felbüfög. Nincs is szebb annál, mikor egy nő nincs magánál.
- Szóval... - Dominic idegesen megvakarja a homlokát, mire mindenki rá figyel. Hihetetlen, mennyire kis esetlen, mégis, mindenki csak úgy issza a szavait. Az egész pince elcsendesül, várjuk, mit akar mondani. De nem tudja bejezni, ugyanis Hanry beront az ajtón, és egymagában akkora ricsajt csap, hogy az én fejem is belesajdul.
- Mi a fene? - Morgok, és jajgatva a fejemhez kapok. Rosszabb, mint amikor másnapos vagyok, baszki. Mindenki Hanry-t figyeli, vagyis a kezében azt a barna táblát, és a hátizsákot.
- Piát hoztál? - Kérdezi Kira csillogó szemekkel, mire Hanry fancsali képpel dobja a fotelbe a táskát.
- Nem. Annál sokkal jobbat - Mondja, és felemeli a bal kezében azt a vackot. Úgy forgatja, mintha Kira szellemi fogyatékos lenne. Alig bírom megállni, hogy ne menjek oda pofán vágni.
- O...u...i...ja - Bogarássza ki onnan messziről a betűket Heléna. - Hát ez meg mi a szösz?
- Mi az édes, elfelejtettél olvasni? - Röhög Hanry, mint valami félőrült.
- Mit szívtál? - Kira sejtelmesen bámul rá, majd odaugrik Hanry táskájához, és turkálni kezd benne.
- Nincs abban semmi! - Legyinti le Hanry, és odabiceg az asztalhoz. Lesöpri egy mozdulattal a kártyákat a földre, és a helyükre teszi a táblát.
- Hé! Még játszottunk volna! - Keith felháborodottan emeli ki szájából a fogyóban lévő csikket, és felfelé tartott tenyérrel vár valami magyarázatot.
- Nyugalom! Ez a játék sokkal de sokkal jobb lesz! Higgyetek nekem! - Kivesz a zsebéből egy korongot, aminek lyukas a közepe. Felém fordul, és a szeméhez emeli, a lukon át rám pillant.
- Nagyon vicces. Mégis mi ez a játék? - Kérdezem, és intek a lányoknak, hogy jöjjenek. Ede mostanra egész jól van, fogjuk rá, hogy kijózanodott. 
- Ez itt kérem, az ouija. Más nevén boszorkánytábla - Feleli, és helyet foglal Kira mellett.
- Boszorkánytábla? Anyámat is hoztad? - Ede rémült arccal pillant Hanryre, mire mindenki hangosan felnevet.
- Nem, nincs itt az anyád - Nyugtatom őt, igyekezve visszatartani nevetésemet. Nyakánál fogva átkarolom, és behúzom őt magam mellé a fotelbe.
- Szóval... - Hanry összekulcsolja a kezét, és úgy néz mindenkire, mint valami üzletember. - A játék az, hogy mind megérintjük két-két ujjunkkal ezt a korongot. Nem szabad egyedül játszani ezt a játékot. Tulajdonképpen most megfogunk idézni valamit, és kérdéseket tehetünk neki fel - Magyarázza.
- Vagyis azért hoztad ezt ide, hogy mind közelebb kerüljünk ahhoz, amit akarunk? - Teszem fel, mire ő bólint.
- Nem kérdezhetünk Istenről, és arról, hogy mikor fogunk meghalni.
- Ilyet nem is terveztem - Motyogja Haile, és keresztbe teszi a lábát. Na igen. Ő az közöttünk, aki a leginkább ellenzi ezt az egész vallásos dolgot.
- És mindig meg kell köszönni, ha kapunk választ - Fejezi be Hanry.
- Mert ha nem? - Jesse nagy sokadjára végre megszólal.
- Mert ha nem, minden bizonnyal meghalsz - Teljes pókerarc, teljes komolyság.
- Szóval, ez nem is éppen egy játék - Veti fel Dominic.
- Nem. Azért hoztam ezt ide, hogy végre többet megtudhassunk.
- Értjük. Akkor, kezdhetjük? Én benne vagyok - Összedörzsölöm a tenyerem, és ráteszem a korongra a két ujjamat. A sarokban felakasztott kabátomra pillantok, a zsebéből kilóg az unalomból hajtogatott rózsám.
Ha megtalállak, a véreddel festem majd ezeket vörösre.
- Felőlem, kezdhetjük - Ede is felteszi az ujjait, majd szépen lassan a többiek is becsatlakoznak. Hanry elmormol valami érthetetlen szöveget, mire Haile ujjai megremegnek.
Több, mint egy év telt el azóta, hogy kiengedtek a kórházból. Azóta, hogy elsimítottam az ügyemet a gyilkossági kísérletemről. Meg fogom őt keresni. Nem állhat semmi az utamba. Még egy ilyen buta tábla sem. Nem hiszek az ilyesmiben, de bármire hajlandó vagyok a cél érdekében. Eddig semmilyen nyomra nem találtam. Hiába mentem vissza régi otthonomba, régi városomba, az a féreg már rég eltakarodott onnan. Ahogy a szüleim is. Ó, hogy csak kerüljenek a...
A korong megmozdul az ujjam alatt.
Helló.
- Melyik barom mozdította meg? - Kérdezi pipán Kira. Mindenki megszeppenve rázza a fejét. Ennyi nekünk éppen elég. Bízunk egymásban. És ha a bosszúnkról van szó, egyikőnk sem vicceli el.
- Kérdezzen valaki valamit! - Nyögi Jesse. Szerencsétlen azt sem tudja mihez kezdjen.
Ki kell találnom valamit. Gyerünk.
- Ki vagy te? - Szólal meg végül helyettem Ede. Felpillantok rá, és ő is rám. Kiverte a víz. Ideges volna? De hát mégis mi oka lenne erre? Egy darabig nézzük egymást, majd mindketten a táblára pillantunk, amikor mozgást érzünk.
A...S...T...A...R...O...T...H
Egyszer olvastam erről az interneten... Astaroth... A szerelem, a termékenység és a háború démonja. Valamint tanácsadó, vagy mi a szösz. A kobra a védőállata, a sötétkék és a vörös pedig a kifejező színei. Másra nem igazán emlékszem.
- Démon, igaz? - Kérdezem, hogy meggyőződjek arról, jól emlékszem-e.
Igen.
Hát ez egyszerűen fantasztikus.
- Él még az a Pap? Lewis atya? - Teszem fel. Azt mondták, nem lehet kérdezni Istenről. Nem érdekel, hogy köze van hozzá. Meg akarom van-e értelme tovább keresnem.
Egy darabig semmi, aztán a korong lassan elindul a jobb felső sarokba.
Igen.
Szinte én magam érzem, ahogy szememben a remény ragyog fel.
- És hol van? Hol lakik? - Kérdezem tovább.
Le kell higgadnom. A gyomrom kavarogni kezd, ahogy az izgalom elönti a testemet. Most megtudhatom, hol van. És megkereshetem. És megölhetem. A korong óvatosan a betűk felé kezd táncolni, de aztán lefagy.
Gyerünk már!
A korong lassan kibetűzi nekem Amszterdamot. Amszterdam, azaz Hollandia. Az ott van... Németország mellett. Azaz Európában. Azaz Franciaország és Belgium választ el tőle.
- És miért jöttél? - Kérdezi meg Jesse. Egy izzadtságcsepp gördül végig a homlokán. - Mármint, hogyhogy te jöttél? - Hadarja el egy lélegzetvételre. Hiába, a gyilkosok is félhetnek az ilyen sötét dolgoktól.
T...Á...N B...A...J...?
- Nem, dehogy! - Csiripeli, és kifújja az eddig bent tartott levegőt.
Kérlek, Jesse, te inkább maradj most csendben.
- Hogy ölhetek úgy, hogy semmiképpen ne tudjanak róla? - Egy elhadart mondat Helénától. Mindenki be van rosálva ettől a hülyeségtől?
A táblán sokáig nem történik semmi, de aztán a korong lassan elindul. Olyan gyorsan mozog, hogy alig bírjuk kibogozni, mit üzen.
Segíthetek. De ára van.
- I...gen? - Hebegi Hell. A korong gyorsan az igenre mozdul. - Mi... az ára?
Alávetés a sötétségnek.
Heléna arcán látom, hogy ő ebbe semmiképpen nem menne bele. Bárhogy is legyen, egy tizenöt éves árva azért mégsem gondol egy ilyet komolyan. Kíváncsi volt, ennyi az egész.
- Érdekel - Mondom, mire mindenki rám szegezi a tekintetét. Keith rosszallóan rázza a fejét, és a többiek tekintete sem sugall jobb hozzáállást. - Az életem teljesen el van cseszve. Mit számít nekem egy kis sötétség, ha cserébe gyilkolhatok? - Morgom, és végignézek a tömegen. Hanry hozzá akarna szólni, de aztán a tábla megelőzi.
Véráldozat. És látsz.
Ez mégis mit jelent?  Véráldozat, és látok? Mit látok? Vagy kit?
- Lilith... Szerintem nem kéne ebbe belemenned... - Siránkozik Haile, és aggódóan pillant rám.
- Nem érdekel, Haile! Ne legyél már beszari! Leszarom, mivel jár, csak teljesíthessem végre, amire évek óta várok! - Teljesen fellelkesültem a témától, szinte lázba jöttem, hogy megtudjam mégis mi ez a véráldozat.
- Mégis mi az, amit annyira akarsz, hogy egy ilyesmivel szerződést köss? - Kérdezi elfojtott hangon.
- Én azt hittem ti tökösebbek vagytok ennél - Felelem csalódottan. Nem válaszolok a kérdésre, hiszen egyikőjük sem tud arról a nyomorultról.
A táblára pillantok. Éppen kérdeznék, amikor a korong lassan rázkódni kezd.
- Most felbosszantottad? - Kérdezi rémülten Jesse.
- Nem tudom! - Így Haile. Ráemelem tekintetemet, teljesen letaglózta szerencsétlent, amit az előbb mondtam.
A tábla is remegni kezd, Kira ijedten elemeli az ujjait.
- Te normális vagy? - Üvölti Hanry. - Az ujjad!
- Köszönöm a válaszokat - Suttogom. Ebben a ricsajban senki sem hallotta. De remélem ez a démonszerű akármi azért igen.
A tábla elrepül az asztalról, neki a falnak. Már senki sem fogja a korongot, ami pörög az asztalon.
- Mi a szar történik? - Sikoltozik Heléna. Akkora a zaj, hogy a fejem majdnem szétrobban. Az öreg polcok egyesével leesnek a falról, ezzel még nagyobb ricsajt csapva. Haile haja valahogyan elektromos töltést kap, és az egész szanaszét áll a feje búbján.
- Haile... A hajad - Kira ujjal mutogat a feje felé, azt sem tudja féljen, vagy nevessen.
- Mi van a hajammal? - Kérdezi, és odanyúl a kezével. A töltés megszűnik, és egy erős széllökés kicsapja a pince ajtaját. Dominic rohanva teszi meg az utat, hogy becsukhassa, ami alig megy neki, a hátával kell benyomnia.
De mindezek után semmi. Mintha egy pillanat alatt zajlott volna az egész. Már teljesen elnémult mindenki, csak megilletődve ülünk, mint a rémült kisgyerekek. A tárgyak sem mozognak többet. Elsötétül a pince, mintha mindent és mindenkit sötétkékre festettek volna. Alig, hogy foltokban látom őket, itt-ott kiesnek másodpercek a valóságban töltött időből. Lassan viszont véglegesen eltűnik körülöttem minden, és lassan csend lesz. A teljes sötétségben ülök.
- Mi a...
- Hallasz engem, Lilith? - Érkezik a hang, én pedig rémülten hátrafordulok. A meztelen kislány az. Mit akar tőlem pont most?
- Igen, hallak. Mit akarsz tőlem?
- Itt volt a lehetőséged. Miért nem éltél vele? - Közelebb lép hozzám, és kiigazítja a hajamat a szememből.
- Mármint? Én éltem vele! Te is láttad!
- Nem kincsem. Megölhetted volna őket. És szerződhettél volna.
- Nem ölöm meg a barátaimat! - Ellököm arcomtól a kezét, mire ő  megüt.
- Idióta! Hát ezeket nevezed barátodnak? Leribancoznak, lehordanak, üvöltöznek veled - Nem felelek semmit. Tény, hogy így van. De ők az egyetlenek, akikre tényleg számíthatok. - Na ugye! Öld már meg őket! Hadd csorogjon a vérük, szívd ki az utolsó cseppig! Fald fel a lelküket!
- Őrült vagy! - Füleimhez emelem két kezemet, úgy próbálom visszafogni indulataimat.
- Hát jó. De ha egyszer ezért dögölsz majd meg... Én szóltam.
- Elég legyen! - Sikítom, és összekuporodok a földön. Igaza van. Tudom, hogy igaza van. De képtelen vagyok megtenni. Fejezze már be! Csendet akarok, nyugalmat! Ez a nyomorék mindig idejön, amikor a legkevesebb lelki erőm sincs hozzá. Hagyjon végre! Békét akarok! Azt a meghitt nyugalmat, amit olyan hosszú ideig magaménak tudhattam. Hol van az én sötétségem? A csendes magányom? Számomra mégis kik ezek az emberek?
- Lilith! Lilith!
- Lilith, mi a fenét művelsz?!
Hangok. Ismerős hangok. Ideges, rémült hangok. Ezek a barátaim. Mi történik? Kinyitom a szememet, de nem látok semmit.
- Engedj már el! - Elfojtott szuszogás. Ez Dominic hangja.
Pislogok párat, és a fiú vörös arca van előttem. Kezeimben a nyaka szorul. Rémülten bámul rám, de nem tesz semmit.
Eszembe jut egy régi emlék, amikor azt mondtam neki, idióta vagyok, és üssön meg, hogy magamhoz térjek. Azt mondta, ő engem soha nem fog bántani. Emlékszem, amikor hagytam, hogy megtudjon rólam pár dolgot, amikor hagytam, hogy sírjon, ha csak ketten voltunk. Mindig is volt valami furcsa köztünk, amit a mai napig nem értettem meg. De ez egy fél éve már nincs... Egyszer csak már nem kellettem, már nem keresett. Nem hiányoztam neki.
- Jézusom, Dominic! - Elengedem őt, és hátrálni kezdek.
- Mégis mi volt ez? - Néz rám Hanry, a többiek követik a példáját. Dominic a nyakát fogdossa, és rémülettel néz rám.
- Nem... Nem tudom - Motyogom, és hihetetlenül idegen érzés fog el. Mégis mi ez? Látom, ahogy Dominic... fél tőlem. Borzalmas, mintha valami le akarna lökni egy szakadékba. - Ne haragudjatok...Haza kéne mennem - De fejben már teljesen máshol járok. Elindulok az ajtó felé, és felrohanok a lépcsőn. Nekitámaszkodom az öreg ajtónak. Teljesen legyengültem. Zihálva kapkodok levegőért, fogalmam sincs, mi ez az egész. Eddig nem jött úgy elő ez a gyerek, hogy más lett volna körülöttem. Lehet ez volt az oka, hogy megtámadtam őt? Vagy annak a démonnak van benne a keze?
Lenyomom a kilincset, és kitolom az ajtót. A friss levegő elárasztja a tüdőmet, nem is tudom hány órát ültem lent, a poros pincében. Köhögés jön rám, hagyom a felszínre törni. Sírás kaparja a torkomat, próbálom elfojtani, de végül nem bírom. Eszembe jut, hogy lent hagytam a kabátomat, de így nem fogok érte menni. Miért fáj, hogy Dominic fél tőlem? Mégis mi van velem, mi ez az egész? Ősidők óta nem sírtam, de most mégis patakokban folynak a könnyeim. Átölelem magamat, részben, mert fázok, részben, mert teljesen üresnek érzem minden porcikámat.
Haza kell jutnom.
Nem lehet.
Valaki áll mögöttem. Hallom a lélegzetvételét, érzem, ahogy tekintete szétmarja a hátamat. Visszatartom a lélegzetemet, még ha beleremegek is a sírásba. Nem szokásom ez az érzelgősködés. Akkor meg mi a fene ez?
- Lilith? - Elmémben visszhangzik Dominic hangja, ahogy lassan arcomhoz emelem kezemet, és ujjaimmal letörlöm a könnyeimet. Megfordulok, de nem bírok a szemébe nézni. - Lent hagytad a kabátodat - Mondja, és látom, ahogy felém emeli.
- Nem is kérdezed meg, mi volt ez az egész? - Tör ki belőlem, pedig sokkal jobb lett volna, ha befogom. Még örülhetnék, hogy nem kérdezget semmit.
- Nem. Miért tenném? Ha meg akarsz ölni, hát tedd - Széttárja kezeit, mintha várná, hogy  támadjak.
- Nem teszem.
- Mégis miért nem? Úgyis leszarod, élek-e vagy sem - Nem válaszolok.
Fogalmam sincs miért nem, de téged nem tudlak.
Elveszem tőle a kabátomat, mire kiesik a zsebéből a cukorkapapír.
- Az az én nyalókás papírom? - Veszi fel a földről, és két ujjában felém tartja. - És már megint ezek a rózsák? Lilith, mondd, mik ezek? Mindig ezeket hajtogatod! Már tele van velük a szobád! - Úgy támad meg a szavakkal, mintha kést döfne belém újra és újra.
- Csak egyszerű rózsák. Semmi jelentőségük - Hazudom, és kiveszem a kezéből a papírt.
- Nem vagy az a fajta, aki valamit azért csinál rendszeresen, mert semmi jelentősége - Ellenkezik, és megvakarja a homlokát. Meglátom a nyakát; még így, a sötétben, a lámpafényben is látszik a kezem nyoma. Összerázkódom, és igyekszem kizárólag a szemébe nézni.
- Sok mindent nem tudtok rólam. Sőt, szinte semmit.
- És mégis miért? Mi mindig mesélünk neked, de te semmit nem mondasz el! Ki ez az atya, akit keresel? És miért akarnál szövetkezni egy démonnal?
- Bármire képes vagyok, hogy elérjem a célomat - Felelem teljesen nyersen, kifejezéstelen arccal.
- Túl messzire mész, Lilith! Ez egy démon! - Megragadja a vállaimat, és hatni próbál rám aggódó tekintetével. Pont, mint annak idején.
- Jaj, ugyan! Mi ez a hirtelen érdeklődés az iránt, mit miért csinálok? - Fintorogva elhúzódom tőle. - Nem mellesleg az előbb odalent majdnem kicsináltalak. Ez kicsit sem zavar?
- Valami nincs rendben veled. Ezért csináltad. Nem te voltál az akkor és ott, hiszen láttam.
- Mit láttál te? Mégis mit tudhatnál te? - Nem akarok választ kapni. Csak hagyjon végre békén.
- Nem tudom... - Feleli. - De azt igen, hogy valami nem oké. Mi történik?
Még sokáig nem felelek. Igazából nem is tudom, mit kéne mondanom, és nincs is nagyon erőm megszólalni. Mire megfogalmazom a mondatot, már aggodalmasan várja a reakciómat.
- Mégis honnan tudjam, hogy bízhatok benned?
- Ha tudnád, nem lenne bizalom - Feleli halkan, és rám mosolyog. Mi akar ez lenni?
- Áh, így már minden világos! - A szarkazmus nevetéssel tör ki belőlem. - Na persze. Pont mint mindenki más. Vicces egy teremtmény vagy, Dominic!
- Mi rosszat mondtam?
- Azt állítod, én vagyok neked a legfontosabb, aztán egyik napról a másikra úgy kezelsz, mint egy idegent. Fél évig le sem szarsz, erre most ideállítasz, hogy mi történik velem - Kitör belőlem, mintha egyszerre felrobbanna bennem minden, amit eddig magamban tartottam.
- Ó, édes Istenem! - Fejéhez kap, ujjai közül engem kémlel. - Lilith... Én csak aggódom. Démonokkal akarsz szövetséget kötni. Az ilyen dolog nem azt takarja, hogy valaki az utcán gonoszan nézett rád, és ezért megakarod bosszulni - Elveszi a kezét, és ujjával felém mutat. Pontosabban a mellkasomra. - Itt bent valami nagyon nincs rendben. De soha nem beszélsz hozzám, és így nem tudom, mi az!
- Mégis mit gondolsz...? Hogy majd tárt karokkal fogadlak, és elmondom minden bajomat? - Lenézően hunyorgok rá a sötétben, kétségbeesetten kapálózok valamiért, amit még mondhatnék. Dominic üres tekintettel mered rám. - Ja tényleg. Mindez téged hidegen hagy. Ezt is csak azért csámcsogtad végig, hogy bízhassak benned. Gondolom akarsz tőlem valamit - Összegyűröm a cukros papírt, és a földre dobom. - De tudod mit? Tőlem aztán nem kapsz szart sem! - Hátat fordítok, cipőm halkan kopog, ahogy sietni kezdek vele az aszfalton. Reménykedem benne, hogy nem süt el valamit, hogy maradásra bírjon. Mégis mi a fenét képzel? Kérdezget, hogy mi van velem! Mi köze neki bármihez is? Mert barátok vagyunk? És aztán, most térdeljek elé, és könyörögjek, hogy hallgassa meg a nyomoromat? Ugyan már! Lekanyarodok az utca végén, és valami tudatalatti kényszercselekvés visszaviszi a tekintetem a pince lejáratához. Ő már nincs ott. Hát persze, pontosan erre számítottam. Fel kellene végre nőnöm, mert ez nem egy tündérmese, az imáink süket fülekre találnak, az emberek leszarják a bajainkat, nem feltétlenül sikerül, amit akarunk. Az élet szívás. Ez ilyen egyszerű. Hiába nőttem fel, a magány nem hagyott el. Csak könnyebben viselem, mint régen.

1 megjegyzés:

  1. Szia Helena és mindenki aki Helenát olvassa. Mostanában kezdtem el olvasni a blogodat és azt kell mondjam szerintem naygon jó. Én is belekezdtem az írásba és ezért én is indítottam egy blogot. Olyan embereket kerestem mostanában akik szintén az írással foglalkoznak és a saját művüket töltik fel. Ha van kedved/ kedvetek olvassátok el az én blogomat is :D.
    Itt a link: http://irnitanulok.blogspot.hu/
    Tartalom: A könyv főhőse egy 17 éves fiú Damien (akinek azért ez a neve, mert pont az Ómen című filmet néztem, amikor a nevén gondolkoztam :D) aki az iskolában ülve egyszer támadás áldozata lesz és ő, az öccse, a legjobb haverja, az öccse barátnője, és még egy tanár sikeresen el tudnak rejtőzni egy titkos szobában. Később megtudják, hogy nem csak az ő városukban történt hasonló esemény. A helyszín amúgy a Nyugat-Virginiai Petersburg lenne. Ezenkívül kétségbeesetten kutatnak más túlélők után a világ minden pontján amíg rá nem találnak egy nagyobb csoportra, Az első könyvemben nagyjából azt mutatnám be, hogyan jutnak el a többi túlélőhöz miközben a támadók is átfésülik a környéket, hogy megöljék akik még életben vannak. Ha esetleg tetszett nektek írjátok le kommentben, hogy tudjam jó irányba haladok. Jó olvasást kívánok.

    VálaszTörlés